De milyen csodálatos lenne, ha egy igazi társ feküdne mellette, és átölelné nappal, szeretné, magához szorítaná, és azt mondaná, hogy nemcsak azért értékes, amit a teste ad, hanem azért is, amilyen érzéseket az ő szívében kelt életre.

Az a fajta csók volt, amire az ember egész életében emlékszik. Az érintés olyan hatással volt rá, hogy minden - a hozzápréselődő test, az ajkát simogató meleg száj, az erő és az irányítás - egy pillanat alatt az emlékezetébe vésődött.

Ahogy egy férfi összekötődött egy nővel, egy apa is összekötődhet az utódjával - ezért az ő szíve is megnyílt, és mindent magába fogadott: az elkötelezettséget, amely a gyermekvállalással járt együtt; a rettegést, hogy elveszítheti, ami szerinte soha nem fog megszűnni; az örömöt, hogy miután ő meghal, lesz a földön belőle valaki; a türelmetlenséget, hogy minél hamarabb láthassa; az elkeseredett vágyat, hogy a karjába ölelje, a szemébe nézzen, és határtalan szeretetet adjon neki.

Furcsa, milyen sok formája lehet a gyávaságnak. Az embernek nem kell egy sarokba kuporodnia reszketve és szipogva, mint valami anyámasszony katonája. Nem bizony. Lehet akár egy nagydarab, harsány, piercinggel teleaggatott, vagány fickó is, aki folyton acsarkodik a világra... és a lelke mélyén mégis ugyanolyan beszari.

Az ember nem váltott át egy egy éven át tartó szerelmi kapcsolatból egy-két nap alatt jó barátságba. De elkezdhetett dolgozni rajta. Egyik lépés után jöhetett a következő.

A sors mindig megtanítja az embernek azt, amit tudnia kell, még ha addig nincs is tudatában annak, hogy szüksége volt a leckére, amíg az orra alá nem dugják.

Meddig maradhat életben egy viszonzatlan szerelem? Ahogy a tűznek is oxigén kell, hogy égjen, az érzelmeket is táplálni kell.

Az emberek nélkül az épület nem több, mint egy emlékkel telezsúfolt múzeum.

Az is a pokol egyik formája, ha az ember arra vágyik, ami soha nem lehet az övé. Mert a gondolatai kóborolnak. Elsuhannak olyan tájakra is, ahová nem lenne szabad. Olyan ízekkel kínozzák, amiket soha nem érezhet a nyelve, olyan domborulatokkal, amelyeket soha nem érinthet a keze, és olyan érzésekkel, amelyeket soha, de soha nem árulhat el.

Van az a nyugtalanság, ami akkor sem múlik el, ha az ember agyonhajtja magát. Vannak dolgok, amelyek akkor is hiányoznak az életéből, ha ájulásig gyűri az edzést, és addig folytatja, amíg az izzadság már gyorsabban folyik rajta, mint a vér az ereiben. Igen... mire az ember felocsúdik, már el is vesztette önmagát.

Legyen terhetek könnyű, örömötök túláradó, áldja meg a sors közös utatokat, és adjon ennek a két léleknek számtalan békés éjszakát és szenvedélyes nappalt.

Ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek, komolyabbá is kell válnom.

Gyerekként az ember úgy gondolja, hogy az idő csak teher, amit jó lenne siettetni, hogy végre felnőtt legyen. Ez azonban hatalmas csapda - mivel felnőttként érti csak meg, hogy a percek és az órák a legértékesebb dolgok a világon. És senki nem élhet örökké. Ezért rohadt nagy bűn elpocsékolni azt a keveset, ami megadatik.

Az élet rövid, függetlenül attól, hogy hány napot kap az ember. Az emberek pedig nagyon értékesek, mindenki, kivétel nélkül, nem számít, hányan olyan szerencsések, hogy az életünk részei lehetnek. A szerelem pedig... a szerelem az, amiért érdemes meghalni. És élni is.

Miért voltak egyesek olyan szerencsések, míg mások nem? Ez a legkegyetlenebb játék a sorstól.