Mindannyiunkat az a hely formál, ahol felnőttünk, azok az emberek, akik szeretnek bennünket, vagy akiknek hatalma van felettünk, és azok a dolgok, amelyeket felcseperedve újra meg újra hallunk.

Annyira abszurd dolog, ha az embernek el kell mennie onnan, ahol van, ahol bele van gyökerezve mindenbe. Aztán meg hiába tér haza valaki öt vagy tíz év múlva, már nem ugyanaz az ember jön vissza.

Az ember nem is tudja, mennyire kötődik egy helyhez, amíg el nem költözik onnan, és meg nem tapasztalja, mit jelent elszakadni és parafadugóként lebegni egy másik világ óceánján.

Valamennyien hazaszálló vándormadarak vagyunk. A lenti táj változik, a föld más, a felhők jönnek-mennek, alattunk országok, hegyek, mezők, erdők, tengerek maradnak el - végleges otthonunk nincs, sehol sincs, s ha valahol leszállunk, ott csak vendégek vagyunk, átutazók, mert tovább kell szállni.

Egy tengerparti nyaraló nem csupán ingatlan! Lelkiállapot is egyben.

Az az otthon, ahol másokkal együtt táncolhatunk, hiszen a tánc az élet.

Az egyik házban az a jó, hogy egészen magas és új, a másikban meg az, hogy olyan kicsi és régi.

Miért költöznek el az emberek? Mi veszi rá őket, hogy feltépjék gyökereiket és elhagyjanak mindent, amit ismernek, a látóhatáron túli ismeretlenért? Miért másszák meg a formaságoknak e Mount Everestjét, amitől az ember koldusnak érzi magát? Miért lépnek be ebbe a dzsungelbe, ahol minden új, idegen és nehéz?
A válasz ugyanaz az egész világon: az emberek a jobb élet reményében költöznek el.

Az otthonodat nem választhatod. Az, ami.

Hányat sóhajtasz lépésenként
amikor elhagyod a lakást
és hányat lépsz sóhajtásonként
amikor már vissza sem fordulsz?

Igazán szerencsésnek nevezhető, aki életében elég korán felismeri, hogy hol az a fészek, amely a testére van szabva, és ereje is van, hogy leküzdje azokat az akadályokat, amelyek útjában állnak.

Egy házba éppen úgy bele lehet szeretni, mint egy nőbe.

Vannak emberek, akik soha sehol nem tudják magukat otthon érezni, és vannak olyanok, akik fokozottan rendelkeznek az otthonlevés képességével.

Az otthon az a hely, ahol a mindennapi életünk vízszintes vonala találkozik azzal a függőleges tengellyel, amelynek alján a halottainkkal való viszonyunk, tetején pedig Isten foglal helyet.

Az otthon sok kényelmet megenged; de még a családtagok előtt se menjen ez mértéken túl.