Az ellenség vissza fog térni. Ilyen a háború már hosszú éonok óta. És néha a csendes időszakokat nehezebb volt elviselni, mint a csatákat.

Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy egyszer csak hirtelen valami biológiai óra elkezd bennem ketyegni, és ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy szülő legyek. Úgy érzem, semmi sem hiányzik az életemből. Nincs bennem üresség, amit valaminek ki kellene töltenie. Itt vagy nekem te, itt van a munkám, és teljes mértékben visszautasítom azt a kényszert, hogy minden nőnek anyának kell lennie. Egyesek azok, mások pedig nem, és a legcsodálatosabb az, hogy mindenki eldöntheti, melyiket választja.

Ami pedig téged és engem illet, nem jósolhatjuk meg a jövőt. Arra senki sem képes. Ezért beszéljük meg és rendezzük el a dolgokat, aztán megyünk tovább. Együtt.

Néha az igazi pihenést az nyújtotta, ha a karjában tartotta a megfelelő személyt, érezte a teste melegét, és tudta, hogy nem megy sehová. Legalábbis nélküle. Az igazi szerelem tölti fel a legjobban az embert, gondolta.

Néha az érzelmek túl soknak bizonyulnak az emberek számára, még a legösszeszedettebb harcosnak is.

Ne kételkedj magadban! Te a saját módodon harcolsz, és egy katona számára az a legrosszabb, ha megrendül az önmagába vetett hite, mielőtt kilép a harcmezőre. Nem minden ér véget győzelemmel, de mindig el kell kezdeni, minden alkalommal tudva, hogy a felkészültséged és ösztöneid rendben vannak.

Időnként épphogy megúszni a tragédiát legalább olyan trauma, mintha megtörtént volna velünk.

Az idő nagyon is véges. Bármennyit töltünk is el azzal, akit szeretünk, amikor elérkezünk a végéhez, sohasem tűnik elégnek.

Időnként az embernek nem marad más, csak a lelki nyugalma. A méltósága az egyetlen vigasza. Csak az nyújt enyhülést, hogy úgy tesz, mintha minden rendben lenne.

Talán csak nem hisszük el, hogy minden, amit valaha a halálunkról gondoltunk, egyszer tényleg megtörténik. És igen, az a sok kérdés, amin töprengünk, a hogyan és a miért, a hol és a mikor... valójában teljesen lényegtelen lesz, amikor elhagyjuk ezt a bolygót.

Amikor az ember szíve megszűnik dobogni a mellkasában, mindaz, amit még el akart mondani, de nem tette, minden apró darabka, amit magából akart adni, minden kudarc, amit a szőnyeg alá söpört azzal az ürüggyel, hogy túlságosan elfoglalt az élete... megszűnik vele együtt. Az a félig megtett lépés soha nem fejeződik be, és ez a legszörnyűbb dolog, amit az ember megbánhat.

Ha valaha valaki meg akarja tapasztalni, mit jelent az idő és a lét végtelensége, csak nézzen fel az éjszakai égre, és érezze, ahogy drága halottuk visszanéz rá. Ilyen az egyesülés és az elválás kettőssége.

Tudod, mit jelent a halál? Megmondom, mi az. A halál az, amikor az élők elfelejtenek! Hogy milyen volt az illatod, hogy néztél ki, hogy csengett a hangod és a nevetésed! Még ha van is túlvilág, az én halálom az lesz, amikor folytatod az életedet nélkülem, amikor már nem emlékszel a szemem színére vagy arra, milyen hosszú volt a hajam...

Az emlékek mindennél fontosabbak, ha valakinek nem maradt más a szeretett személyből.

A szégyennel többek között az a baj, hogy valójában nem leszel tőle kevesebb, csendesebb vagy kevésbé látható. Egyszerűen csak így érzed.