A búcsú rövid és végleges, éles fogú szó: át tudja harapni azt a zsinórt, amely a múltat összeköti a jövővel.

Nem a búcsúzás fáj a legjobban. Hanem az űr, ami velünk marad utána.

A legpokolibb érzés eljönni valahonnan, ahol ottmarad a szíved.

Akárhányszor engedünk el valakit, mindig ugyanannyira fáj.

Búcsúzom, zöld mezők, boldog ligetek,
Hol örömöt lelnek a nyájak,
Hol bárányok legelnek, néma csönd remeg,
S ragyognak az angyallábak,
Osztva láthatatlan áldást,
S vigadalmat folyvást,
Minden virágra és rügyre,
Minden szunnyadó kebelre.

Nehéz a búcsú,
Ha nem lesz már kitárt kar.
Fájó a búcsú,
Szeretettől szakasztó.
Sokáig szól a búcsú,
Halál haláláig.
De veled marad az elveszített.
Gyöngédsége erősség.
Derűje magasztosság.
Tisztessége tisztaság.
Az elveszítettet megleled.

Ha most tavasz van, és elmúlik, és aztán megint lesz újra tavasz, akkor azok, akik szeretik egymást, mégis el kell válniuk, szóval akkor azoknak is találkozniuk kell újra, ha egyszer minden lehetséges az életben.

Vannak búcsúszavak, amelyeket nem volna szabad kimondani.

Minden búcsú egy köszöntés is egyben.

Csak az búcsúzik el, aki viszont akar látni.

Ha meghalok, addig sírj mindennap a sírom felett, míg a földből előbújik egy csíra, akkor öntözd a könnyeiddel, hogy addig nőjön, míg gyönyörű fává terebélyesedik, és gyökerei átölelik a testemet.

Az ember valódi énje az ismerkedős kampányidőszakban gyakran nem mutatja meg magát. A búcsúzásnál mindig.

Marad a hiány, a félelem,
hogy tényleg úgy múlt el minden,
ahogy ez az este:
felkapcsolják a villanyt
és te már nem vagy itt.

Isten veled, leány,
Hosszú időre tán...
Ki tudja, látlak e,
E végső csók után...
Ereszd csókodba hát
egészen lelkedet,
Hogy lelkeddel vegyem
Te szent emlékedet.

Nincsen vidám befejezés,
mindig az a legszomorúbb rész.
Így vidám középső szakaszra vágyom
és nagyon boldog kezdetre.