A csendes emberek mindig figyelő emberek. A hallgató emberek mindig többet hallanak meg, mint a saját hangjuktól mámorosak.

A változás, amely után sóvárogsz, nincs messze tőled! Mert nincs rajtad kívül. Benned van!

Persze félelmetes,
hogy akivel vitázok, én magam vagyok.
Teremtek, rombolok, pusztítva, nemzőn játszok.
Honnan szabadult ide e gonosz kölyök, aki vagyok?

Hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére... de idővel belejön az ember.

A nagy, időálló barátságok éppolyan ritkák, mint az egész életre szóló szerelmek. Az adottságoknak ugyanolyan különleges találkozása szükséges hozzá.

Celládban ülsz és kérdezgetnek.
Nem látod, ki az. Hangja belőled cseng.
Vallanod kell. Legalább önmagadnak.

Az ember szellemének és jellemének a történésekhez való viszonylata határozza meg jó vagy rossz sorsát.

Mindig beteljesedik, amire lasszót vet égő fantáziád.
Életfa nő belőle. Leszüreteled a magját.
Teremtő mágus vagy. Jól válaszd meg vetésed talaját.

Hagyd már abba. Zsákutca.
Ne bujkálj a tegnapba vagy holnapba.
Légy egész, boldog, tevékeny! Ma!

Sarkadban nyargalnak álarcos tegnapok.
Névtelen tettek, fedezetlen adósságok.
Nem bújhatsz el. Mindenért fizetned kell.

A félelem, a megismerés bizonyos fokozatán túl, valóban fölösleges teher, amelyet le kell vetni, hogy a lélek fölszárnyalhasson.

Az örömöt éppúgy állandóan, aktívan kell termelni, mint a fényt! Különben kialszik, s a sötétségbe beosonnak hozzád az éjszaka lényei: a csüggedés, a félelem és a meddő aggodalmaskodás.

Mennyire kopottak, szürkék egykori gondolataim. Pedig ragyogónak tűntek valaha - remegtem tőlük, ha felhangzottak bennem. Mindegyik lángoló színt jelentett számomra, igazságot és életet. Így lesz-e vajon mindig? Igen. Mert a fejlődés végtelen, kimeríthetetlen csoda.

Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,
azután visszahullok talajt vesztve megint.
De magamnak is megbocsátok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.

Félelem nélkül élni