Megfutamodtam. A fiú, akivel együtt voltál, inkább hozzád való, mint én. Remélem, megkínoz kissé, ha ő nem, akkor más. Bevallom, ez a gondolat némi örömöt okoz nekem a lesújtó állapotban, amelybe kerültem. Mikor megláttalak benneteket, első gondolatom az volt, hogy odarohanok az asztalhoz, és a helyszínen megfojtlak benneteket. Aztán csak a fiút akartam kivégezni, hogy te hordhasd az ennivalót a börtönbe nekem, bevallván ezzel igazi érzelmeidet. Mielőtt azonban végigszőttem volna ezt a hülye filmgiccset, émelygés fogott el, és rájöttem, kiütött rajtam a klimax dögvésze: beléd szerettem. A számítás és az önzés, a megszokás gőgje arra ösztönzött, hogy meneküljek, hátha azzal, ha elmegyek, megmentek valamit.

Mit csinálna nélkülem? Barátnak nem elég értelmes, pártfogoltnak cseppet sem hálás. Senkinek nem volna türelme hozzá. Sajnálom, mert a világon semmi kvalitás nincs benne. Ha magára hagynám, az volna az érzésem, csecsemőt tettem ki a kapu elé, vagy béna nyomorékot ültettem az utcasarokra. Az, hogy ismerem, és más nem vállalja, kötelez engem. Valami belső törvény ez. Nem tehetek ellene.

Mióta meghalt, pihenek. Utólag érzem csak, milyen lázas, természetellenes feszültségben, negyvenkét fokos lázban éltünk együtt, szüntelen veszekedések és kibékülések között. Aki azt állítja, hogy az életéhség, élvezőképesség és elementáris tehetség ilyen mértéke semmivé lehet egyetlen pillanat alatt, az vak és tudatlan. Jelenléte azóta is sokszor átvisít rajtam, mint egy forró erőáram, megijeszt, megráz, felkavar lelkem mélyéig. Tudom, érzem, tapintom, hogy ő az, láthatatlanul, de súlyos sajátos lényegével, mindazzal, ami egyénien és félreismerhetetlenül ő.

Hosszú utazás ez. És ha az érettségi fok nem ugyanaz két emberben, a válás beláthatatlan ideig eltarthat. Szerettem őt, ezért menni hagytam a maga útján. A vérnél ősibb kötéssel tartozik hozzám, de még néhány fordulót meg kell tennie a nagy spirál körtáncban, hogy szorosan együtt haladhassunk.

Vak éji denevérként repdeső lelkem meghalt, és fehér, szabad, fény felé szálló madárnak támadott fel.

Befelé nézzen! A külső tükörkép csak árnyéka a valóságnak.

Az én titkomra hiába lesel. Kikiálthatnám a háztetőkről, akkor is titok maradna.

Aki megtanul mosolyogni akkor, amikor a tudatlan ember sír vagy átkozódik, aki megsiratja azokat, akik részeg mámorukban és más kárán nevetnek, az átégett a próbákon, amelyek a végső beavatásra érlelnek.

A sötétség csak ahhoz ér hozzá, aki behívja magához.

Tapasztaltad-e már, hogy ami könnyű, erőfeszítés nélkül véghezvihető számodra, az nem igazi értéke sorsodnak, mert már tudod. Átélted. Nem tanulsz újat belőle. Hajlandó vagy már elfogadni azt, hogy ami nehéz, fájdalmas erőfeszítéseket kíván, egyedül attól nőnek lelki izmaid?

Mit gondolsz, mi a helyesebb, ha embertársaid egyéniségében a hibákat, ütközőpontokat keresed, vagy az, miképpen tudod megérteni őket, s amennyire jellemük befogadja, megpróbálsz összehangolódni velük a saját törvényeik szerint?

Lehet-e tökéletes teremtője e tökéletlen, önmagát pusztító földi létformának és a saját életét végveszélybe sodró halandóknak?

Elemezted-e már korai és későbbi gyermek-, kamasz-, ifjúkorod rövidebb-hosszabb korszakainak tartalmát, fellobbanó, azután kihunyó ambícióit, csalódásait, tilalmait és megnyíló lehetőségeit? Gondoltál-e arra, vajon nem az előző életeid szerepei, levetett jelmezei, visszfénye tükröződött bennük úgy, ahogy az embrió éli át anyja méhében az anyag fejlődésének minden fázisát?

A Jóság a természet legtisztább, leghatalmasabb gyökérhangja, amely vigasztal, ad, békét teremt, és sohasem rombol. Adtál-e már a benned rejlő Jóságból teljesen önzetlenül úgy, hogy semmi viszonzást nem vártál érte?

Kérdezz önmagadtól - felelj önmagadnak.