A három óra mindig túl késő vagy túl korai, hogy bármit is csinálj.

Soha nem barátkoztam meg az idővel, és nem voltam tekintettel rá.

Idő nincs. (Ahhoz, hogy erre rájöjjünk, egy kis időre volt szükségünk.) Van ellenben a közöttünk lévő megegyezés, amely szerint úgy teszünk, mintha mégis volna. Az emberek réges-rég kitalálták, és önként bevonultak a börtönébe.

A külső embernek van ideje, mása sincs, mint ideje, csak a városi ember rohan mindég, a pusztán nincsen nagy sietség, csakis akkor, ha pandúr nyargal a legény nyomában.

Próbáld meg elképzelni az életet időmérés nélkül. Valószínűleg nem tudod. Tudod, hogy milyen hónapot, milyen napot és évet írunk. Van egy órád a faladon, vagy a kocsid műszerfalán. Van egy beosztásod, egy naptárad, egy meghívásod egy vacsorára vagy egy filmre. Mégis körülötted senkit sem érdekel az idő. A madarak sosem késnek el. A kutyák nem néznek folyton az órájukra. Az őzek nem számolják vagy ünneplik a születésnapjukat. Egyedül az ember méri az időt. Egyedül az ember számlálja az órákat. És pont emiatt van, hogy egyedül az ember szenved egy bénító félelemtől, amit semmilyen más teremtmény nem visel el. A félelemtől, hogy egyszer kifut az időből.

Az idő más-más lépést jár más-más személyekkel.

Senkit sem hibáztathatsz, amikor ott állsz egy olyan mély sebbel, amit lehetetlennek tűnik egyedül begyógyítani, és nem hiszed, hogy valaha is meg tudod szokni, így hát kínlódva menekülni próbálsz a fájdalom elől. Csakis az idő - a hosszú, hosszú idő - tudja az ilyen sebeket begyógyítani, ezért nem tehetsz mást, mint hogy a kezébe adod magad, és igyekszel minden egyes túlélt napot győzelemként elkönyvelni. Percről percre, óráról órára csak vergődsz és tűrsz, aztán lassan, hetek vagy hónapok múltával kezded észrevenni a gyógyulás első jeleit, a seb pedig hegedni kezd és lassacskán sebhely lesz belőle.

Az időt átmenetileg meg lehet állítani, de visszamenni és a múltat megváltoztatni senki sem képes.

Ha a múltban élek, nem nézhetek a jövőbe.

Az idő mindent megváltoztat, még azt is, akik mi magunk vagyunk.

Mulatságos az emberi lét. Unokáimat karomba fogva úgy érzem, a gyerekeim is csak tegnap voltak csecsemők. Hetven év úgy megy el, mint egy pillanat.

Sok idős ember mondja, hogy csak egyvalamit sajnál: azt, hogy fiatalon egy pillanatra sem tudott leállni, és csak most tanulgatja, hogyan kell élvezni az életet.

Az idő kíméletlenül megy előre, és ez ellen nincs orvosság. Nincs hova menekülnöm.

Az élet túlnyomó része nem egy valami. Az élet nagy része csak időmúlás, és még abból is átalszunk egy csomót.

Ha találkozunk az utcán, félrekapjuk a tekintetünket, majd vissza, talán ugyanúgy nézünk ki, ugyanúgy érzünk, ugyanazt gondoljuk, de a szubatomi részecskék, legkisebb részeink, melyekből minden más rész áll, elszáguldottak, és lehetetlen sebességgel lecserélődtek. Totál más emberek lettünk.