A számban érzem mocskait

egy leskelő pokolnak:

mit rejt előlem, istenem,

mit őriz még a holnap?

Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.

A nagy bánatok, akárcsak a nagy örömök, megrövidíteni látszanak az időt; mindaz, ami erősen foglalkoztatja a lelket, meggátol bennünket abban, hogy számláljuk a pillanatokat.

Az örökkévalóság nagyon hosszú. Különösen a vége felé.

Milyen szépeknek és jelentőseknek tűnnek fel emlékezetünkben elmúlt életünk egyes jelenetei és eseményei, noha annak idején minden különös megbecsülés nélkül engedtük őket elmúlni!

A térben a távolság mindent megkicsinyít, mert mindent összehúz, minek folytán a hibák és fogyatkozások eltűnnek, miért is kicsinyítő tükörben vagy a camera obscurában minden sokkal szebbnek jelentkezik, mint a valóságban. Éppen így hat az időben a múlt: a rég elmúlt jelenetek és folyamatok a szereplő személyekkel együtt gyönyörűeknek tűnnek fel az emlékezetben, mert ez mindent elrejt, ami lényegtelen és zavaró. A jelen, amely híjával van ennek az előnynek, mindig fogyatékosnak tűnik fel.

Gyakran csak évek múlva látjuk helyes megvilágításban mások cselekedeteit, sőt néha a magunkéit is.

Az időnek egyetlen oka van: minden nem történhet egyszerre.

A folyó évszázadról évszázadra folyik, s a partján zajlanak az ember történetei. Zajlanak, hogy aztán holnap feledésbe merüljenek, s a folyó tovább folyjon.

Még nem jöttem rá, hogy mi, emberek miért úgy képzeljük el az időt, mint egy hátulról előrefele tartó vonalat, amikor pedig minden irányba mehet, éppúgy, mint minden más a világ rendszerében.

Nincs korunk emberének más választása, mint a tagadás struccpolitikáján, a babonák ostobaságán vagy a miszticizmus ködén át való botorkálás? A felvilágosult eszmék sugallta büszkeség a légies pókhálóhoz hasonlóan szétfoszlik, ha küszöbön áll a halál?

A szerelem elűzi az időt. Az idő a szerelmet.