A múltat nem lehet letagadni. Nem küszöbölhetjük ki belőle azt sem, ami idegen számunkra.

Hogy tud ragyogni néhány óra
A hónapok szürke sátorában!

Ha az ember hömpölygő lávafolyamot, gőzgomolyagot vagy vízözönt néz, vagy szélben hullámzó mezőt, a szem és a lélek ott sem lel addig nyugalmat, míg meg nem találja az áradatban az ismerős elemeket... és bár ezek a formák állandó mozgásban vannak, határvonalaik sohasem élesek, sohasem egészek, sohasem ugyanazok, az ember mégis megragadhatja őket az elméjével úgy, hogy pislant egyet... s olyankor az idő megszűnik vízárként folyni, ehelyett pillanatok sora lesz belőle, amelyek bár szorosan követik egymást, mindegyiknek saját, egyedi formája van.

A színész lehet kiváló a maga korában, de 50-60 esztendő múlva, ha marad róla felvétel, már majdnem nézhetetlen.

Minél hosszabb idő telt el, annál inkább öltik fel tényleges arányukat a dolgok. Ilyenkor látható egymáshoz való igazi viszonyuk.

Az univerzum egy levél az idő fáján, és ha eljövend az ősz, megbarnultan, szikkadtan hull alá a pokolba.

Az idő lényege éppen a változás.

Az idő vonatján mindig a menetirányban ülök.

Az örökkévalóság jelenekből font szövet.

Ha minden perc egyformán lehetne csigaházam,
a fogyó idő sem roppanthatna össze.

Amikor egy jelentős esemény kibillent bennünket addigi életünkből, az idő egyszerre egyetlen ponttá zsugorodik össze, amit az istenért sem akarunk elengedni, ugyanakkor a pillanat, amelyet, tegyük fel, harmincnégy, most már harmincöt, harminchat másodperccel ezelőtt éltünk át, végtelenül távolinak látszik. Már-már úgy tűnik, mintha nem is lenne semmi közünk hozzá.

Az idő természetes úton gondoskodik arról, hogy ne egyszerre történjen minden. Amíg be nem bizonyítanak valami mást, így múlik az idő.

Az időhöz türelem kell.

Az idő nem csak a jövőt lopja el, a múltat is.

Az idő! - ki tartja fel?
Élvezni, míg szárnyra nem kél,
Gyors futtában fogni el:
Szived tőle így remélhet
Kéjt mit máskép meg nem ád...
- Sebes vándorút az élet,
Hintsük rózsákkal be hát!