Egy nagy háztartásban minden kicsiség számít.

Bár úgy tűnhet, hogy a macska nem csinál semmit, csak magát nyalogatja, de ha felakasztanánk a hiúságáért, az egerek hamar átvennék az uralmat a tanyán.

Hiába nyújtogatja az ember a nyakát az ég felé, és keveri imába a saját nevét, fohászkodó hápogás lesz az csak, olyan, mint a lélek nélküli óriásalka rikácsolása, ha nincsen ott fent senki, hogy az esdeklők emberi nevét megértse és lefordítsa a mennyei nyelvre.

Ugyanúgy, ahogyan az arra érzékenyek megneszelik a természetben rejtőző lények jelenlétét, bár szemükkel még sohasem látták, az igaz emberek is érzékelik a szentek jelenlétét, még akkor is, ha szobraikat eltávolították a templomból.

Minden könyvben emberi lélek van.

A nyár közepi szüntelen világosságban az embernek van ideje, hogy azon gondolkodjon, ami sötét, hideg és rémisztő, azon az évszakon, amit télnek hívunk. És minden rosszon, ami azzal jár.

Az emberek együttműködnek olyasmiben, amire addig nem voltak képesek, s eszükbe sem jutott, amíg a téboly rájuk nem szállt. Utólag pedig ugyanúgy fogalmuk sincs róla, hogyan lehet végrehajtani azt, amit az őrület olyan könnyűvé tett.

Lehetsz magas vagy alacsony rangú, kövér vagy csontsovány csenevész, földi életed végén te is csak tartalmát vesztett bőrtarsoly leszel, s ha eltávozott a lélek, nélküle csonttal teli bőrhüvely vagy csupán, nem több és nem kevesebb.

A halottak általában türelmesebb természetűek, mint mi, élők, ami leginkább azon látszik, hogy milyen nyugodtan fekszenek a sírjukban, az ember meg ugrál, mint a rémült mezei egér, és azon ritka alkalmakkor, mikor egy helyben marad, akkor is egész testében reszket és remeg, de olyankor is olyan, mint az egér, ebben az esetben háziegér, ami megmenekül a macskától, és a lyukában lapulva tovább fülel, remélve, hogy a macska föladja és távozik, de nem tudhatja, de nem tudhatja, hogy ott van-e még vagy már elment, mert a cica is képes mozdulatlanul várni anélkül, hogy a térdízületei elmerevednének.

A fény az fény. Nem igaz? Nem, a holdfény nekem csak keserű emlékeztető volt arra, amit nem élvezhetek; a téli napra. Bár halvány melegsége nem űzi el a tenger jegét, nem ébreszti fel a föld növényzetét, nem fakasztja dalra a sármányt, lisztsápadt arca mégis újraéleszti lelkemben a hitet, hogy képes erre. És ez megmelengeti az ember szívét.

A szél kívülről ver, de gondolataim máglyája belülről emészt fel.

Nem tudhat a szél különbséget tenni emberi lények vagy apró virágok között, s ezt be is bizonyítja, amikor viharrá vadul.

Ha az ember hömpölygő lávafolyamot, gőzgomolyagot vagy vízözönt néz, vagy szélben hullámzó mezőt, a szem és a lélek ott sem lel addig nyugalmat, míg meg nem találja az áradatban az ismerős elemeket... és bár ezek a formák állandó mozgásban vannak, határvonalaik sohasem élesek, sohasem egészek, sohasem ugyanazok, az ember mégis megragadhatja őket az elméjével úgy, hogy pislant egyet... s olyankor az idő megszűnik vízárként folyni, ehelyett pillanatok sora lesz belőle, amelyek bár szorosan követik egymást, mindegyiknek saját, egyedi formája van.

Mintha a művész a látomást szeme felszínéről vinné át a papírra anélkül, hogy belegondolna, hogy hihető vagy tudományosan helyes-e... amit a rajzoló a szemével látott és az elméjével gondolt, az egy szempillantás alatt része lesz a mi, a többiek látható világának.