Szörnyű életed lesz, hiszen egyedül vagy, mint az ujjam, és az ilyen embereknek rosszul megy a sora a nehéz időkben.

Amikor rád vártam, nem láttam semmit abból, ami körülöttem történt, talán egyedül voltam az utcán, de lehet, hogy emberek jöttek-mentek körülöttem és a villamosok jártak. Amikor megérkeztél, csak akkor jött mozgásba minden, és egyszer csak láttam az üzletek kirakatait meg a járókelőket, meghallottam a villamosok csörömpölését és az autók tülkölését.

Manapság az ember nem tudja, mit tegyen. Azt hiszi, hű, de okos, közben meg éppen valami ostobaságot csinál. Vagy csávába kerül, és tulajdonképpen az a csáva az egyetlen kiút.

Az ember tárgyak rabja.

Ezrével és ezrével vannak a halottak, sokan közülük soha nem fognak földben nyugodni, testükön keselyűk marakodnak és varjak vájják ki a szemüket. Az ima valamennyi halottért szól, azokért is, akik sok-sok ezer évvel ezelőtt haltak meg, elsősorban a mártírokért szól, az igaz férfiakért, akik mátkaként fogadták a halált, akiknek vére összefröcskölte a templomok falát, és emlékük örökkön-örökké frissen maradt. És az imádság felszáll a magasba, egészen a mennyek kapujáig, oda, ahol a halál angyala feljegyzi az igazak nevét, aztán aláhull, és felhőkben ereszkedik le a sírjukra. Az élet és halál Urának szeme könnyel telik meg, és egy könnycsepp a falnak támasztott gereblyére hull. És akkor csoda történik. A gereblyébe egy igaz ember lelke költözik. A holtak mezejét szántja végig, forgatja a leveleket, és szavakká változtatja őket. Az őszi szél felkapja és messzire hordja a leveleket, a szavak a halállal való megbékélés órájának csendes fájdalmáról mesélnek, a soha meg nem száradó vérrel összefröcskölt falakról. És ahogy visszaszállingóznak a földre, zizegésük énekké változik, a mennyek kapujáig felszálló felhőkben emelkedő imádság zokogó dallamává. Valahányszor a gereblye a levelekhez ér, azok szavakká változnak. És ezek a szavak akkor is élni fognak, ha a mártírok csontjai már szanaszét szórattak, amikor testük porrá s hamuvá lett már.

Szeretnék egyenrangú lenni a halállal, de valahogy nem megy.

Soha nem barátkoztam meg az idővel, és nem voltam tekintettel rá.

A tárgyak némák, az ember hiába hívja segítségül őket.

Az ember mindenre képes, ha megparancsolják neki.

Nehéz olyan életet élni, amit valaki más talált ki az embernek.

Senkinek sincs joga azt várni a másiktól, hogy az életét kockáztassa érte.

A halál süket volt a könyörgésekre, nem lehetett lekenyerezni, se nyájassá, mosolygóssá szelídíteni.

A titok ismerete láthatatlan hatalmat jelent, a titok birtokosa magasan a többiek fölött áll, egy kő- vagy bronzszobor megvetésével és magabiztos nyugalmával nézhet le rájuk.

Most elkövetkezik a nyugalom, leáll a mozgás, és a dolgok egy helyben maradnak, minden kővé dermed, az emlékek, a képek szertefoszlanak, és a folyó nem folyik többé, megkövülnek a hullámai, a magas ég is mozdulatlan felhőkkel függ majd felette.

Az emberek hozzászoktak, hogy bizonyos szabályok szerint élnek, megvan a kedvenc székük, a szokott helyük az asztalnál, a sámlijuk a konyhában a sparhelt mellett. A maguk módján tartják a kést és a villát, ki evés közben, ki evés után issza a vizet vagy a sört. Minden, ami idegen, ami szokatlan, zavarja, gátolja őket mindennapi életükben.