Életünkből mennyit élünk a jelenben? Mennyit vagyunk izgatottak vagy aggódunk a jövő miatt, sajnáljuk vagy gyászoljuk a múltat? Úgy reagálunk az idő miatti aggodalomra, hogy igyekszünk elérni dolgokat, mielőtt késő lenne. Pénzt szerezni, javítani a státusunkat, megházasodni, gyereket nemzeni, előléptetést kivívni, még több pénzt szerezni, és így tovább örökre. Vagyis éppen hogy nem örökre. Ha örökre lenne, nem beszélgetnénk erről. De tudjuk, hogy ha az életünket dolgok utáni hajszává változtatjuk, azzal csak megrövidítjük. Nem évekkel, nem magát az időt, csak az idő érzetét. Képzeljük el, hogy a rendelkezésre álló időnket palackba zárnák, mint a bort, és átnyújtanák nekünk. Hogyan osztanánk be a nedűt? Lassan kortyolgatnánk, kiélvezve a zamatát, vagy felhajtanánk?

Az egyetlen momentum, amely a múlttól való függés helyébe léphet, az a függőség a jövőtől.

Bárcsak fiatalon felfognánk, mi az idő valójában! Oly végtelennek tűnik, aztán egyszerre vége. De amíg bírjuk szusszal, igyekszünk érdekessé tenni.

Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha azt is megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen.

Minden mostból mindig lesz egy aztán.

Az idők összessége az idők összessége. Az nem változik. És nem áll kötélnek sem fenyegetésekre, sem magyarázkodásokra. Egyszerűen: VAN.

Az idő teljessége a teljes idő. Nem változik. Nem nyújt segédkezet. Nem figyelmeztet, nem is magyaráz. Az idő egyszerűen van. Ha pillanatról pillanatra éljük, ön is rá fog ébredni, hogy mindannyian borostyánba ragadt bogarak vagyunk.

A legmélyebb titkok egyike: az időnek a megérzése. Mindenkinek megvan a saját maga ideje. Ezt megérezni, elfogadni, átvenni, és e szerint élni nem mindig könnyű.

Nem az a fontos, hogy milyen hosszú az élet, hanem az, hogy milyen hosszúnak érezzük. Egy kérész számára egyetlen óra egy egész évszázadnak tűnhet. Lehet, hogy az öreg kérészek arról panaszkodnak, mennyire más már az élet ebben a percben, mint a régi szép percekben, amikor a világ még ifjú volt, fényesebben sütött a nap, és a lárvák tisztelték az idősebbeket. Míg a nem igazán gyors reakcióikról híres fák, talán épp csak észreveszik az égbolt "villámgyors" változásait, mire beléjük költözik a szú és a rothadás. Minden tökéletesen relatív. Minél gyorsabban él az ember, annál hosszabbnak tűnik az itt töltött idő.

Ha az ember elér egy bizonyos kort - úgy tizennégy éves kora körül, többnyire az idő tájt, amikor az emberi faj két fele elköveti azt a hibát, hogy felfedezze a másikat -, nos, az idő akkor kezd el valóságos idő lenni. A valóságosan valóságos idő. Nem olyan hosszú, mint annak előtte, és nem olyan kurta, mint amilyen majd lesz.

Semmi nem az időben játszódik le, az idő ismét csak egy segédfogalom, amelyet valóságként élünk meg.

Negyvenévesen az embernek olyan az arca, amilyet megérdemel.

Megszégyenítő érzés azzá lenni, amit egykor kigúnyolt az ember.

Az idő személyes és szubjektív. Minél fiatalabb vagy, annál lassabban, minél öregebb leszel, annál gyorsabban telik.

Ami ma korainak látszik, holnap már késői lehet.