A világot csalni: mutass
Hozzá hasonló arczot; üdvözöld
Szemed-, kezed-, nyelveddel; látszatod
Legyen: minő az ártatlan virág,
S valód: kigyó alatta!

Mondják, valahányszor az idő közelg,
Melyben Urunk születését innepeljük,
Egész éjjel zeng e hajnal-madár;
S hogy akkor egy se mer mozdúlni szellem;
Az éj ártalmatlan; planéta nem ver,
Tündér nem igéz, nem bűvöl boszorkány,
Oly üdvös, oly szentelt azon idő.

Urak! Rövid az élet s kurtaságát
Aljasan tölteni túl hosszú volna...

A szerelem?... Hogy gyenge? Nincs erősebb!
És nincs vadabb! Úgy szúr, akár a tüske!

A kor nem hervaszthatja, sem szokás
Nem emészti sok arcát. Jóllakatja
Más nő a vágyat ám ő jön, s teremt
Új éhet ott, hol bételít.

Rabod lévén, más dolgom mi legyen,
Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz?
Életem üres, vesztegethetem,
Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.

Földönfutók lennétek mindenütt.
S hogy tetszenék az élet oly veszett
Nép közt, amely fertelmesen dühöngve
Nem hagyva nektek földjén egy zugot,
Csak átkozott vasát fenné reátok,
S mint ebet rúgna, mintha nem is Isten
Teremtett volna, és az elemek
Nem szolgálnának épp úgy nektek is,
Mint őnekik? Mit szólnátok ti ehhez?
Ilyen az idegenek sorsa itt,
S ilyen a ti pogány vadságotok!

Ha nem járhat, oson a szerelem.

Az ember hús, vér és balsejtelem.

A történet mindenki életében
Az elmúlt időt alakítja újra.
Ezt megfigyelve megjósolhatod
Körülbelül a dolgok fő irányát,
Mely még nincs is, de már csíráiban
És gyönge kezdetében zárva él.
Ilyesmiből lesz az idő gyümölcse.

Majd szeretsz? Én most szeretlek,
most vagy itt, hát most ölelj meg,
a jövő sötét világ.
Késlekedsz még? jőjj csak szépen,
most csókolj meg Százszorszépem,
Gyorsan száll az ifjuság.

Én szerelemre, ő rangra vadászik,
S elhagyja otthonát, hogy majd diszére
Váljék.

Mikor én voltam beteg, te kúráltál
Keserü szerrel: most visszaadom.

Jó hírben áll, csinos és kellemes,
De nekem ugyan nem kellene.

Minden, a ki hizeleg,
A nyomorban nem hived.
Könnyű a szó mint a szél.
Hű barátot hol lelél?