Minden írásnak van értelme, még ha ez az értelem messze áll is attól, amit a szerző szeretett volna adni neki.

A próza olyan, mint az ablak, a költészet pedig, mint a tükör.

A szabadság az, hogy mit kezdesz azzal, amit veled tettek.

A három óra mindig túl késő vagy túl korai, hogy bármit is csinálj.

Az embernek meg kell alkotnia saját magát: mivel a szabadságunk adott, lépten-nyomon választanunk kell, ami felelősséggel ruház fel bennünket.

Onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy az ő társaságában szabadabbnak érzed magad, mint amikor egyedül vagy.

Nem sajnáltam én semmit a világon. Persze egész csomó dolog volt, amit sajnálhattam volna: a mantahilla ízét, a nyári nagy fürdéseket a Cadiz melletti kis öbölben. De most a halál mindenről lefosztotta a szépséget.

Az életben az ember elkötelezi magát, és ezzel saját portréját rajzolja.

Minden választás egyben elutasítás is.

Adott a cél és az eszköz, a kiszabott feladat; az ember felemelkedik a legsúlyosabb, legalacsonyabb felhők fölé, kezével fényes és feszes héjat érint, ez a mennyezet; vannak további mennyezetek is, egyre világosabb, egyre vékonyabb héjak, és lehet, hogy egészen fenn az ég kékje van.

Aggályos széplelkek, akik a holtakból az élők, elsősorban a saját magatok épülésére akartok hasznot húzni, keressétek - ha úgy tetszik - szertelenségében a szenvedély nyilvánvaló bizonyítékát. Csakhogy a szenvedély éppen olyan sokféle, mint maga az ember: van közöttük emésztő és tűnődő, ábrándos és gondterhes, gyakorlatias, elvont, pepecselő, rohanó, és még sok száz.

Semmi sem nyomorúságosabb, mint az a mélabús vakmerőség, amely a holdat akarja, s aztán úgy eped el, hogy nem szerezte meg.

Senki ne akarja bemesélni azt, hogy tisztában volt saját zsenialitásával: a zseni ostoba kaland, tudja, hogy mit mer, de azt már nem, hogy mit ér.

Senki sem cinikus. Gyötrelem nélkül gyötrődni a szentek mulatsága. De csak egy bizonyos pontig: ezeken a szüzeken előbb-utóbb stigmaként ütközik ki bujaságuk, a nagylelkűekről pedig kiderül, hogy fösvények. Ha viszont felfedezik magukban a tulajdonképpeni rákfenét, szent mivoltukat, akkor, mint minden bűnös, az igazolást hajszolják. Tintoretto nem szent; tudja, hogy az egész város elítéli eljárásait; ha mégis konokul kitart mellettük, azért teszi, mert önmagának ad igazat a várossal szemben.

Soha nem éreztem magamat egy "tehetség" boldog tulajdonosának; egyetlen célom volt csak, megváltsam magamat - üres kézzel, üres zsebbel -, a munka és a hit révén. Ennek folytán puszta választásom nem is emelt senki fölé: felszerelés nélkül, felkészültség nélkül, mindenemet bedobva láttam munkához, hogy mindenestül megváltsam magamat.