Vannak pillanatok, mikor a hallgatás többet ér minden szónál.

Ha az ember szert tesz egy új barátra, nem akar rögtön mindent tudni róla.

Mindenkiről lehet vonzó képet készíteni, ami a legelőnyösebb vonásait mutatja. Végül is mindnyájan erre törekszünk így vagy úgy. Hogy a legmegnyerőbb arcunkat mutassuk másoknak, és elleplezzük az igazi énünket, a lélek sötét bugyrait. Az internet ebben a legjobb segítőtársunk.

Egy ember nem képes mindig mindent megadni a másiknak.

Mindenem fáj, de legalább tudom, érzem, hogy élek. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint az a másik fájdalom, a léleké, amire a halál az egyetlen gyógyír.

Sokszor nem az a legfontosabb egy kapcsolatban, hogy két ember milyen régóta ismeri egymást. Inkább az, hogy együtt min mentek keresztül.

Akkor is álarcot viselünk, ha magunk vagyunk. Azt az arcunkat öltjük fel, amelyiket legszívesebben látnánk a tükörben.

Mindnyájan álarcot viselünk. Ők is, én is - mindenki. Mutatunk egy arcot - az énünk egyik arcát - a világnak, egymásnak, és ez az arc olyannak mutat, amilyennek szeretnénk, hogy lássanak. És hogy mikor melyik arcunkat öltjük fel, attól függ, kivel vagyunk éppen, vagy hogy tudunk legjobban megfelelni mások elvárásainak.

Hányszor jártam közel az igazsághoz! Ott volt az orrom előtt, és mégsem vettem észre. Mert elfordítottam a fejem.

Az idő kíméletlenül megy előre, és ez ellen nincs orvosság. Nincs hova menekülnöm.

Bármilyen élet jobb a halálnál.

Csak elsőre nehéz valamit megtenni, utána már könnyebben megy.

Nem könnyű tisztán látni a dolgokat, amikor az ember benne van valaminek a kellős közepében. Csak utólag látjuk a dolgokat annak, amik valójában voltak.

Ha elég sokszor mondjuk magunknak, hogy valami így vagy úgy történt, elkezdünk hinni benne, és innen már csak egy lépés, hogy emlékezzünk is rá.

Az emlékeim tesznek emberré. Nélkülük semmi vagyok. Nem több, mint egy állat.