Szökő világ! Ne szállj előlem!
Áttetsző szárnnyal csapj le rám,
mint mázsa-súlyú levegődben,
remeg csőrödben koponyám.

A bogáncs rózsát sose fog teremni.

Az álmatlan éjszakák gyorsan fölemésztik az életet. S mert virrasztás alatt a lélek nem jut elég mézhez, táplálék hiányában a vágyak sovány kosztján igyekszik megélni, s mivel ebből sem örömöt, sem fenntartó erőt nem meríthet, s érzi, hogy hamarosan belepusztul a sóvárgásba, a filozófiához, a kemény elhatározáshoz és a belenyugváshoz fordul, segítségért kiált hozzájuk. De hiába! Nem segítenek, meg sem hallják a kiáltást, s a lélek elerőtlenedik.

Ha megszültél, most nézz szemembe,
ha szeretsz, most meghallanád,
mit én már mindörökre hallok:
a távozó sereg zaját.

Én csalatkoztam reményeimben, de másnak talán sikerül.

Így táplálkozom a halállal,
És így lakik jól ő velem;
Az életem rég nem enyém már,
Vadhúsként nő a szivemen.

Minden élő szertefut,
csak a halotthoz van ut...

Ha nem lehet önmagunkat befejezni, minek elkezdeni?

Akkor vénkisasszonyként szállok a sírba... Merem állítani, hogy ennél rosszabb halálnemek is léteznek.

Az öngyilkosok az élet reménytelen szerelmesei.

Az élet úgy se volt báj,
Meghalni jobb, ha - muszáj!

Érdekes, hogy az életben soha semmi sem olyan rossz, hogy ne lehetne még rosszabb.

A reménytelen helyzeteknek megvan az az előnyük, hogy zavartalanul kiaknázhatod a bennük rejlő korlátlan szabadságot.

Én félek.
Az élettől és sötéttől,
mely mindenütt kegyetlenül elér.

Megállni, menni, mondd, mi célja van?
Nézz jobbra, balra, minden céltalan.