Ez az emberi arc, amelyben nincs harag, sem vágy, minden kiégett ebből az arcból, mindent tud és semmit sem akar, bosszút sem, megbocsátani sem, semmit, semmit... ilyennek kellene lenni. Ez a végső emberi tökéletesség, ez a szent közöny, ez a teljes magány és siketség, az örömmel és a fájdalommal szemben.

Csupán az tekinthető szerencsétlennek, akit végképp elhagyott a remény.

A valóság, mint megrepedt cserép,
nem tart már formát és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.

Az erdő lassan színesedni kezd. A mezőkön a termény már beérett, közeleg az ősz. Az évszakváltozás különböző csapásokkal sújt minket. Minden ok nélkül hullik a jószág, a tehenek sűrű teje sárgállik a sajtárban, néha véres is. Aztán hatalmas jégeső veri el a termés nagy részét. Mintha egy komor fekete felhő ereszkedett volna a városra, minden olyan baljóslatú, mintha valami rettenetes dolog bekövetkeztét jelezné.

Menekülnöm kellene. Elfutni, mielőtt ellenem fordulnak. De hova fussak? Mi tévő legyek? Vessem be magam az erdőbe, hogy ott pusztuljak? Körülnézek. Az emberek tekintete tele gyűlölettel. Kerülik a pillantásomat. A szájukat lebiggyesztik, félig kihívóan, félig megvetően. Nem fogok az erdőbe menekülni előlük, mert hiszen éppen ezt akarják. Tekintetemet előre szegezem, a bitófára.

Az érc-oroszlán üstökét csóválva
riadtan reng a halál-színpadon.
A Halál lesi, tárt karokkal várja,
hogy Úr legyen a sápadt arcokon.

Egyedül: ez a szó egyértelmű a halállal.

Minden ember átélhet a maga sorsában egy külön világvéget. Ezt nevezzük kétségbeesésnek.

A megkönnyebbült roncs lassabban bár, de folyton süllyedt. A kétségbeesett helyzeten sem segíteni, sem könnyíteni nem lehetett. Mindent megtettek, amit megtehettek.

Már csak csendesen nézik a tévét
Ahol ragyog egy másik világ
És ők nem kérik senkin se számon
Az elrabolt évek sorát
Pedig semmiért vesztek el álmok
Mint a zálogban hagyott ruhák.

Egyszeriben egészen más szemmel néztem a világra. Félelmetes és gonosz helynek láttam, ahol csak félelmetesek és gonoszok boldogulhatnak.

Reménytelen helyzetek kétségbeesett lépéseket szülnek.

Gyerekekkel magukra hagyott nők. Tele van velük a világirodalom. Erre nincs magyarázat, elfogadható érv, egyértelmű az ítélet. Mert képtelenség ilyesminek kitenni egy nőt, mert kegyetlenség elhagyni a gyerekeidet, és mert egoizmus érezni a házasság után... Mert élettelen életbe zuhan a nő, magával rántja a gyerekeket, a fájdalomtól megbomlik a tudata, a kíntól elhagyja a méltósága, lelkét az ereje, testét a lelke. Csak a végtelenbe zuhanás van, s kemény a föld.

Azt gondolom, ilyen világban nem akarok élni. El akarok égni, azt akarom, ne is maradjon utánam semmi ebben a sötét, idétlen világban, csak hamu.