Az önművelés számomra a legjobb kikapcsolódás is egyben. Szinte éhséget érzek az "agytornára". Nem lehet elmenni a dolgok mellett, hiszen tíz-húsz év alatt annyi minden történik, mint régen évszázadok alatt. Sajnálom azokat, akik ezt nem veszik észre, és csak magukkal vannak elfoglalva.
Néha az idő oszt be engem, máskor meg én őt. Hol ő az én főnököm, hol én az övé.
Nem árt néha tudatosan irányítani önmagunkat, hogy észrevegyük a boldog pillanatokat. Nem szabad ezeket könnyen elengedni. Szabadjára kell engedni az érzelmeket, hogy valóban kiélvezhessük minden pillanatát. Ha beleégnek a tudatunkba, ezekből lesznek a legszebb emlékek.
Ne hagyj el, ne dobj el, ne játssz el,
Fogadj el, ítélj el, de ne hagyj el!
Nincs múlt, nincs esély nélküled,
Nincs társ, nincs tét nélkülem.
Ha már a fákat nem neveljük
S a csónakunkat is eltüzeljük
Mire véssünk majd jelet
Hogy itt állt egykor a sziget.
Ő egy mosollyal öl, s ugyanúgy támaszt fel,
Ő egy ártatlan kölyök, ha hazudni kell,
Ő tüskéket hajt, és a szívemhez nő,
Ő nem jó és nem rossz, csak önmaga mindig - a nő.
Egy világ választ el, és nem értem,
Hogy miért vagy közel,
Ha többé úgysem érlek el.
Jó így, ha eső hull vagy hó.
Jó így, hogy az idő változó.
Jó így, hogy nevetni meg sírni is tudunk,
És még mindig emberből vagyunk.
Így, kéz a kézben,
Felvirradnak új bánatok,
Mert messzebb nézek kéz a kézben,
S több veszhet el, mint én vagyok.
Én szerettem azt, akit nem szabad,

És vártam arra, ami elmarad,

És hibáztam néha akkor is, ha igazam volt.


De bevallom, nem lettem boldogabb,

Ha elhittem érthetetlen dolgokat,

S az igazság közben mindig olyan egyszerűen szólt.
Már csak csendesen nézik a tévét
Ahol ragyog egy másik világ
És ők nem kérik senkin se számon
Az elrabolt évek sorát
Pedig semmiért vesztek el álmok
Mint a zálogban hagyott ruhák.
Ahogy az időn átrohantam
Elkísértél ezer alakban
Amikor majdnem magam maradtam
Visszatértél ezer alakban.
Hadd legyen sírban csend,
Reménynek hely ott fent,
S addig a part mentén
Hadd legyünk ő és én.
Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá,
S annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el,
Mert egyszer csak ott állnék meztelen szívvel,
Azokkal szemben, kik álruhát öltöttek fel.
Volt már szebb, s tegnapom mind több lett,

S nem tudom, hogy múlt el, csak néha néztem fel,

Mennyiszer volt már nap, az alkalmak elmúltak,

S te nem tettél mást, mint én, a semmit, úgy, mint én.