Korán volt reményért hozzád menekülni:
Csak a fájdalomnak vagy te folytatása.

A depresszió úgy kezdődik, hogy meg vagy győződve arról, hogy a jövőd ugyanolyan lesz, mint a jelened.

Éjszaka nem álmodok, csak rosszat,
Legalább az ébredés némi megváltást hoz.
Nem burkolózom rózsaszín álmokba,
Nem várok semmit a holnaptól.

Mindig ugyanaz várja; egy újabb üres nap, egy újabb magányos hónap, egy újabb kietlen év.

Azt kívánta, bár vissza tudná forgatni az időt, hogy úgy láthassa magát, ahogy tizenhat évesen volt. Teli reményekkel, az otthonát beárnyékoló feszültségek ellenére. Teli álmokkal és zenével.

Mintha eltévedtem volna egy labirintusban, amelynek azért vágtam neki, hogy végül fényre s magamra leljek, fellélegezhessek.

Most már nem lehet visszafordulni, nem lehet többé semmit az időre vagy a véletlenre bízni, nem lehet várni, hogy majd csak lesz valami, s nem is lehet belenyugodni, hogy addig is, amíg lesz valami, én csak élek így tovább.

Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.

Vak világ a mi világunk,
vérző virág a vágyunk.

Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt még igazán elkezdték volna.

Ollyá lettem, mintha már földön se járnék.

Milliószor ébredt bennem újra a remény,
Megtalál a szó, és elindulsz felém.
Milliószor belenéztem minden arcba én,
De te nem voltál, és kihunyt a remény.

Az alázatosság és lemondás egyszerű tehetetlenség.

Elhagyott az erő
De kemény vagy, mint a kő
Aki nem szavakkal felel
Csak némán sodródik el
Aki, ha tudja, hogy nincs remény
Akkor is kőkemény
- épp olyan, mint én.

Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott.