Az élet egy nagy katyvasz. Bárcsak minden darab a helyére kerülne, minden szó kedves volna, minden baleset boldogan végződne! De nem így van. Az élet katyvasz. Az emberek úgy általában rohadékok.

A világ is mocskos, én is mocskos vagyok, és remény sincs arra, hogy bármelyik valaha is megtisztuljon.

S nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni, karod kitárni,
bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed.

Ezentúl az élet úgy sodor majd magával, mint száraz bogáncsot a szél.

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született.

Nincs kiút, kigázolást legföljebb a puszta továbbélés felé lehet lelni.

Ha valakinek a szívét a legnagyobb kétségbeesés járja át, akkor már nincs semmi kifejezése a közbeeső érzésekre.

Kiáltanom kellene; és én nem bírok, az élet nem éri meg azt a fáradságot, amelybe a fenntartása kerül.

Hóhérodnál ne alkudozz,
kirablódnál ne tiltakozz,
majd eltakar a pesti kosz,
megszoktad már, megszökni rossz.

A csillagok megettünk elmaradnak,
S nem látok célt, nem érzek akadályt.
Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét. Hideg borzongat, Lucifer!

Milyen jó lenne, ha most nagyobb fájdalom nélkül meg lehetne halni.

Letűnt a délután, a fáradt
És búcsúzik az esti fény...
Kietlen és sivár lelkem
És meg akarok halni én.

Gondolataim szanaszét kószáltak, s leszaggattak minden reményvirágot, mellyel útjukon találkoztak.

Szép dolog a reménység, nemes a küzdés, de a végén úgyis csak a balvégzet dönt.

A függöny kiment a divatból, pedig jobb lett volna függöny mögött
várni, míg ez a sok balek bejön,
úgyis idegenül mozgunk a színpadon,
rossz a darab, rosszak a mondatok.