A menny kerek, rozzant fedél szegény
fejünk felett. Alatta nincs remény.
Ne hívd az eget! Tehetetlenül
forog az űrben, akár te meg én.

Abból a helyzetből, ahol a roma népesség nagyobb része tartózkodik, távolabbra csak ritkán vagy homályosan látni.

Azért nem talál az ember szép és békés helyet, mert egyáltalán nincs is. Talán azt hiszed, hogy van, de aztán mikor egyszer odakerülsz, ha nem figyelsz egy pillanatig, besurran valaki, és felírja, hogy "... meg!" - pont az orrod alá.

Hogy érne véget a magány, melyet igazi fény nem látott soha, ahol nem volt egyensúly, sem nyugalmi helyzet, csak elferdült tárgyak végtelen csuszamlása, olyan égbolt alatt, amelyben nem él a reggel emléke és az este reménye?

Az a valami megöl minden reményt, ezt pillantják meg a rákos betegek az ágyuk melletti vizespohárban, amikor már az összes fájdalomcsillapító elfogyott, és a morfinpumpa nullát mutat, és még messze a hajnal, de a fájdalom nem távozik, csak egyre mélyebbre rágja magát a haldoklók álmatlan csontjaiba. És ez a valami él. Mindenkit gyűlöl, és végtelenül falánk.

Az éjszínű tömeg eltakarta előle a csillagokat, a jövő fényeit, kilátástalanná tette az életét, de ugyanakkor vigaszt is kínált annak, aki arra vágyott, hogy lenyúljon érte a halál.

Elveszett, megsemmisült. Semmivé vált. A semmi pedig semmit sem tud irányítani.

Élete olyan üres és semmit érő, akár a partra sodródott kagylóhéj.

Az óceánt akarta látni, mert azt remélte, a hullámok ugyanúgy lecsiszolják az elméjéről az idegesség, a feszült nyugtalanság nyomait, ahogy simára koptatják a legkeményebb, legfurcsább alakú sziklákat; azt remélte, hogy a víz kimossa a szívéből a fájdalom szúró szilánkjait. A tengertől azonban üzenetet kapott, a hullámok azt súgták neki, hogy az élet nem egyéb értelmetlen mechanizmusok ismétlődésénél, amelyeket hideg-rideg, könyörtelen erők mozgatnak. A víz látványa - ahelyett, hogy nyugalmat és békét költöztetett volna belé - reménytelenséget csöpögtetett a lelkébe.

Egyeseknek a születésükkor mindenük megvan, másoknak semmijük sincs, és ez csak rosszabb lesz: rossz környék, rossz iskolák, rossz tanárok, rossz szülők, vagy egyáltalán nincsenek is szülők. Fegyver, drog, erőszak, amerre csak nézel. Mintha az egész egy óriási összeesküvés lenne, amelynek az egyetlen célja, hogy ne maradj életben. Arról már nem is beszélve, hogy kezdhess valamit magaddal. A többség kudarcot vall. És a többségnek semmi esélye.

Ez az epesztő egyformaság kiemészt unalmával. Egy nap olyan, mint más... Azon baj, azon kínzás, azon reménytelenség... Az idő szakasza felváltja a mást. A nyári hő meleg összeolvad már a hívességgel, mely az ősz közellétét jelenti. A szürke napok sokasodnak. A gyenge felhőkkel bevont ég gyakrabban meglátogat édes melankóliájával... Az én állapotom mindég ugyanegy. Így kell-é nékem vajjon mindég élnem?

Úgy éreztem magam, mint a marionettfigura, amelynek váratlanul elvágják a zsinegeit. Erőtlenül estem össze.

A szerencsétlenség elveszti fullánkja leghegyesebb éleit azokon, akik elfelejtették a szemfényvesztő reménységeket.

Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom.

Volt benne valami vigasztaló, hogy összeestem, és hogy mélyebbre már nem eshetek.