Cselekszik tehát, önpusztítóan, mint Racine teremtményei, akik úgy halnak bele a megvalósíthatatlan megvalósításának kísérletébe, hogy áldozatuk a világ megváltoztatására ösztökélje azokat, akik tanúi voltak tragikus pusztulásuknak.

Veszett a szó világa az életemmel együtt,
Élőholt lettem én.
Szótlanná kényszerítve, ezerszer fejezem ki
A borzalmat, mi él.

Nincs annál rettenetesebb börtön, mintha a végtelenség nyílik meg előttünk.

Egyik reggel, borotválkozás közben megbeszéltem a tükörképemmel, hogy úgy kell viselkednem, mintha sivatagi vándor lennék, és már nem lenne erőm továbbvánszorogni. Mi a teendő ilyenkor? Az ember elnyúlik a homokon, és tudományosan figyelni kezdi, melyik testtájékába marnak bele legelőször a sakálok. Ha már abszolút reménytelen a helyzet, legalább annyi haszon legyen belőle, hogy az áldozat néhány egzakt megfigyeléssel gazdagabban fejezi be pályafutását.

Nem tarthatod magadat reménytelennek, bármilyen szemétre bukkannál benned. Nem mondhatsz le magadról. Ne hidd, hogy csak úgy ki lehet állni az élet forgalmából... hogy bocsánat, megőrültem, megöltem magam, nem veszek tovább részt benne.

Túlságosan is szeszélyes, hangulatember vagyok! Nincs már bennem szenvedély, és úgy emlékszem, jobb kiégni, mint elenyészni.

Szeretni annyit tesz, mint ráébredni arra, hogy két lélek egymásért teremtődött; ennélfogva annak, amelyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, nem marad más, csak a halál.

Olyan kevéssel beérném.
Szerelmedre régen nem vágyom már.
Aki régmúlt emlékek közt gyomlál,
messzi kútba nem dob érmét.

Magam után húzom magam,
mint egy csapzott esőköpenyt a földön.

Senki sem lép tovább. Mindössze annyiról van szó, hogy forog tovább a kerék, és a lendület illúzióját kelti. A belsejében valamennyien patkányok vagyunk, és egyre nagyobb kétségbeeséssel futunk a festett, kék láthatár felé, ami egy lépésnyivel sincs közelebb.

Az ember mindenhez képes alkalmazkodni, ha tudja, mi vár rá. A reménytelen vergődés, az őrjíti meg az embereket.

A reménytelenség idővel eltompítja a pótolhatatlan veszteség fájdalmát.

Eszembe jut egy történet a megfulladásról: amikor hideg vízbe esünk, nem fulladunk meg azonnal, mert a hideg összezavar minket, így összekeveredik a lent és a fent. Ezért elképzelhető, hogy mindvégig rossz irányba úszunk, lefelé úszunk, lefelé menekülünk, a fenék irányába, amíg el nem süllyedünk. Így érzem magam. Mintha minden megfordult volna.

Úgy érezte magát, mint aki mély kútba tekint, és nem lát benne vizet, pedig emészti a szomjúság.

Soha nem volt olyan megosztott a világ, mint most: vallási háborúk, népirtások, a bolygó pusztítása, gazdasági válságok, depresszió, szegénység. És mindenki azonnali megoldást vár legalább néhány problémára a világban, vagy a saját életében. De ahogy haladunk a jövő felé, a dolgok egyre csak sötétebbnek látszódnak.