Feketék e nyárvégi éjszakák,
mikor a szomorúság kiömlik az égre,
s a csillagok lehunyják szemüket,
nehogy belefolyjon a kín feketesége.

Most megigézve
állok előtted, számon a csókja
orgona-szádnak, s nincs az a mégse,

Vetkőzni csak maszkig
tud, aki arctalan.

Végül is mindegy. Csak egyre nehezebb,
hogy hazugságtól hazugságig vezet,

Olyan kevéssel beérném.
Szerelmedre régen nem vágyom már.
Aki régmúlt emlékek közt gyomlál,
messzi kútba nem dob érmét.

Hideg van, kabátom összehúzom.
Csak a mozdulatokra figyelek.
Hallgatás nélkül nem lenne sorsom,
ahogy megnyugvásaim sincsenek.

Szépíteni minek bármit?!
Fétissé szelídül benned a múlt -
mindaz, mi belőle régen kihullt,
újra összeállni látszik.

Mondanám, hogy szabad vagyok -
emlékeim: agykérgembe vésve,
s e képzettársítások szeszélye
múltam száz rabságába von.

Az ember majd úgy teremt világot,
hogy elrejti mind, ami megmaradt.
Lentről nézi szívét fenn az ágon,
és üres mellkasát a fa alatt.

Rám találsz... lelkedbe metszi
a vágyakozás szelíd homlokom.
Olykor testet öltök messzi,
idegen, elsikló falombokon.