Nosztalgiás hangulatom nem akar enyhülni. Különös hangulatok ezek. Belefáradtam az életbe. Őrjítő bánat és szomorúság nehezedik rám, mindent reménytelennek érzek. Olyan ez, mint egy finálé.
Beteg vagyok, az élet megtört,
Anyám.
Hol az a vágy, mely hajszolt hajdanán?
Már nincs vágyam,
Beteg vagyok, az élet megtört.
Egyszer ment a tévében egy dokumentumfilm az óriás tintahalakról, megmutatták, hogyan lövelli ki magából a szépiafestéket, amikor meg akar pattanni az ellenség elől. A gyönyörű fekete festék úgy sötét ködbe burkolta; ez volt az elterelő hadművelet. Ilyen érzés az alkohol is a véremben. Ez a tintahal festéke, és el fog vakítani engem, hogy megléphessek mindentől, ami fáj.
Nincs kilátástalanabb, mint egy város, ahol egyetlen ablak sem világít. Ahol senki nem vár senkit.
Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!
Most ülök a tetőtornácon, mint egy fagyott vízköpő, s kíváncsi vagyok, ma fog-e a Nap végleg kialudni, magával rántva a világot a pusztulásba.
Jó panaszkodni! Jó sajnálni és sajnáltatni magunkat! Jó a világra meg a többi emberre hárítani a veszteségeiket. Ha valaki elkezdi magát rosszul szeretni, az így működik: kéjjé varázsolja a fájdalmát és "józansággá" a gyengeségét.
Sose gondoltam volna, hogy az ember teremthet magának olyan poklot, ahol nincs egyetlen kép, egyetlen árnyék, nincs semmi, ami csak valamelyest is hasonlítana a reményhez...
El-, el-, elérni egymás ajakát,
vagy, ha az már nem jut, egymás kezét,
vagy, ha még az se, szemük közelét,
vagy, ha... Jaj, a végső nyomorúság
romja alól... egymás... gondolatát...
És imádkozom hogy feledni tudjam
Mindazt amit túlvitatok magamban
S túlmagyarázok
Mert megfordulni többé nem remélek
E szavak feleljenek
Azért amit tettem s már ne tegyek
Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet.
Mert nem remélem hogy megfordulok
Mert nem remélek
Mert nem remélek új fordulatot
Hogy tehetséget, látókört cseréljek
Ilyesmire törekedni nem törekszem.
Már nem akarok, semmit se akarok, aludni akarok, és nem gondolkozni, nem tudni a létezésemről. Ki akarom iktatni magam a világból, vagy a világot akarom eltüntetni körülem...
Mély a kétségbeesés kútja. Egy szakadék, amely elnyeli az álmokat.
Maradnék, ha a reménynek csupán
egyetlen rügye fakadna a fán.
De nem fakad. Tehát elindulok,
s kisétálok a Semmi kapuján.
Én magamról nem is beszélek.
Hiszen, hiszen tudom régóta már,
hogy patakzó, nyílt sebe vagyok
a szívenszúrt, a nyomorult világnak.