Néha csak az a tudat tudja elviselhetővé tenni a poklot, hogy az ember már túl mélyen van benne ahhoz, hogy kiszabaduljon.

A keserű embernek rövid időn belül nem maradnak vágyai. Sem élni, sem meghalni nincs kedve – és ez a legnagyobb baj.

Körülöttem mindenféle színű emberek nyüzsögtek lökdösődős tömegben, reménytelenül hajszolva az életvarázst és tudván is e reménytelenségről; forgatagukat valamiféle kétségbeesett, szomorú haláltáncként érzékeltem.

Én soha, semmit nem remélek, csak lebegek ár ellen.

A ragyogó fák a hűvös levegőben állnak,
Elvesztik a színeiket, mintha elrejtenék magukat.
Épp mint én, aki fél a melegségtől,
Távol tartom magam mindentől, ami a remény felé vezet.

"Magának könnyű, maga egyedül van" - mondta Hasse. Volt ebben némi igazság: aki magányosan élt, azt nem lehetett otthagyni. De olykor este összedőlt az egész mesterséges építmény, az élet panaszos és hajszolt zeneként vijjogott fel, vad vágyak, féktelen kívánságok, borongások örvényévé lett, s a reménységé, hogy kitépjük magunkat ebből az értelmetlen tébolyból, ebből az örökösen nyekergő ostoba verkliszóból, akármi lesz is azután... van-e még egyáltalán valami a magányon kívül? Becsuktam az ablakot. Nem, semmi nincs! A többihez nincs elég talaj a lábunk alatt.

Az a tudat, hogy tehetetlen vagy: a végső megaláztatás. Néhányan folyton-folyvást érzik, félnek, védtelenek, és lassan-lassan kirekesztik magukat a világból. Az egyik meghunyászkodástól a másikig tovább élni, vagy úgy cselekedni, mintha sorsod ura lennél - vajon melyik a hiábavalóbb?

Ha az ember másokat nem is tud megölni, önmagát ne vétse el.

Szíve nem érti meg rögtön, milyen mértéktelenül szenved; inkább zavart, mint felindult. De ahogy öntudata világosodik, szerencsétlenségének mélysége is feltárul. Az élet minden öröme meghalt számára, csak azt az éles fájdalmat érzi, amit a kétségbeesés mar belé. De ne beszéljünk testi fájdalomról! Érezhet-e a test ehhez hasonló fájdalmat?

A fejem hátranyaklott, ahogy pofon vágott. Könny futotta el a szememet, de nem sírtam. Meg fogok halni, de nem alázkodom meg.

Kétségbeesésében tárt karokkal fogadta a fájdalmat, amely eltöltötte a testét.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem.

Elborították az érzelmek. Pánik és szomorúság egyszerre. Vissza akart menni. Vissza a kezdetekhez..., hogy visszacsinálja, semmissé tegye, ami történt. Akkoriban a lelkéért cserébe nagyon vonzónak tűntek a felajánlott előnyök. Valójában csak a pokolnak egy bizonyos formája volt.

Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan, vissza nem vonható. Voltak esélyeid; nem kaptál rajtuk, az eredendő bűnben dagonyáztál, a korlátaid közé szorítva. Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után. Elvesztettél minden életörömöt. Előtted sehová sem vezető ösvények egész sora.

Kihúzott minden eltelt napot vastag, fekete filctollával, és érezte, ennél rosszabbul nem is igen viszonyulhatna az élethez.