Kezdte úgy érezni magát, ahogy a sivatagban érezte: mintha örökké kellene gyalogolnia, anélkül, hogy eljutna valahová. 

Az benne van a bölcs könyvekben, hogy szeress meg higgy meg örvendj meg légy boldog - de a "hogyan" az nincs! "Szeresd az ellenségedet!" Ezt értem. De hogyan, ha egyszer utálom és gyűlölöm? "Légy boldog!" Hát persze. De hogyan, ha boldogtalan vagyok és kétségbeesett? "Ne félj!" De hogyan, ha szüntelenül szorongok, és be vagyok tojva?

A nihilben az ember csak van. Nincs előre, nincs hátra, nincs cél, nincs értelem, csak ül, vagy fekszik és néz, eszik, iszik, alszik, csinálja, amit mondanak neki, amit maga körül lát, megy a kitaposott úton, és nem kérdezi, hova vezet. Nem tud semmit, és nem is akar tudni semmit, talán nem is tudja, mi az, hogy tudni. Nap nap után telik el úgy, hogy ha kérdezik, mi volt ma, azt feleli, semmi, és úgy fekszik, hogy holnap sem lesz semmi. Sohasem lesz semmi, mert azt sem tudja, hogy lehetne egyáltalán valami.

A legtöbb ember átlagosan egy órát gondolkodik naponta. A többi huszonhármat szellemi tétlenség, reflexek és az agyvelő gépies motyogása tölti ki. De a nyomorgó folytonosan gondolkodik. Pillanatnyi szünetek után újra és újra nekilódulnak a céltalan gondolathullámok, hogy azután, ezer ízre marva és tépve magukat széjjel, véres esőként hulljanak a lecsüngő fejre vissza.

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtáig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Aztán elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul gondolattanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába.

Szédültem. Úgy éreztem, megláttam a kivezető utat a sivárságból, ám ez az út hideg és sötét volt, és kanyarjai az örök sötétség országába vezettek, ahol a nyers földszag az egyetlen, amit érezni lehet a kézen, a bőrön, a ruhán.

Ó, igen, a hatalmas elméletek megnyugtatják az embert, és ha úgy érezzük, hogy csúszni kezdünk a reménytelenség felé, össze kell hoznunk valami hatalmas elméletet a minket körülvevő semmiről, és akkor majd nem csúszni fogunk, hanem lógunk a magunk barkácsolta állványzaton, ami ugyanolyan értelmetlen, de túlságosan aprólékos, hogy csak úgy legyinteni lehessen rá.

Hogyan foghatta meg egymás kezét két olyan ember, akik a szakadék szélén éltek, és állandóan a lezuhanás veszélye fenyegette őket, ha mindig attól kellett félniük, hogy az egyik magával rántja a másikat?

Ez a világ tele van összetört dolgokkal: összetört szívekkel és kerékbe tört ígéretekkel, megtört emberekkel. És nagyon törékeny az egész szerkezet: egy üreges világ, ahol a múlt átszűrődik a jelenbe, ahol a vérontás miatti bűntudat súlya és a többi régvolt bűn miatt az életek összeroskadnak, és a gyerekek kénytelenek apáik maradványaival együtt heverni a rákövetkező idők összegubancolódott roncsai közt.

Az idős korral vagy a rákkal ellentétben, senki nem lát előre egy öngyilkosságot. Ők egyszerűen csak elmennek anélkül, hogy esély lenne rendbe tenni a dolgokat.

Minden reménytelen, ami emberi. Csak az isteni a teljes, csak a lélek nem reménytelen.

Nincs annál rosszabb, mint ha már semmi más nem szeretnél lenni, csak az, ami voltál!

Még a szép dolgok is képesek rosszat fakasztani. Nem csak a gonosz szándék okozhat nyomorúságot... Milyen nehéz ezt megérteni...

Azt nem remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez visszavezet; hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész világtól gyűlölve, eltaszítva ide fog vánszorogni az utolsó menedékéhez. És akkor az, akit senki sem szeret többé, fog találni egy szívet, aki sohasem szűnt meg őt szeretni, s akinek akkor nem lesz egyéb életgondja, mint az ő sebeit, amiket a világból elhozott, begyógyítani, s a szennyfoltokat, amiket homlokán elhozott, letisztogatni. Ez az én erős hitem!

Eljön egy idő mindenki életében, mikor úgy tűnik, a szeretet elmegy, mikor semmi nem akar jóra fordulni. Jön, jön egy idő, mikor nem találod a helyed. Minden ajtó, amit kinyitsz, úgy tűnik, az arcodba csapódik. Ekkor kell valaki, akibe kapaszkodhatsz, mikor elhagy minden hited.