Láttam, ahogy a távolban, a mocsárban felfénylik a csatornák vize, ahogy a nádasban előretörnek, a vizük keveredik a többivel, és a találkozás visszavonhatatlanul megváltoztatta mindkettőt. Az élet is hasonló. Ha az ösvények találkoznak, azt követően már soha nem lesznek ugyanazok, örökre megváltoznak a találkozás hatására. Néha csak aprók a változások, szinte láthatatlanok, máskor meg olyan égbekiáltóak, hogy semmi sem lesz már a régi, ami utána következik. Más életek homokszemei beborítanak bennünket, és cserébe a miénket is átadjuk azoknak, akikkel később összetalálkozunk.

A jelen nagyon törékeny, a talpunk alatt a föld igen vékony és csalóka. Alant ott rejtőzködik a múlt útvesztője, egy üres hálózat, melyet napok és az évek sok-sok rétege hozott létre, ahol az emlékek rejtőzködnek, arra a pillanatra várva, hogy a felső, hártyaszerű réteg megrepedezzen, és ami volt, és ami van, újra egyesülhessen.

Ez a világ tele van összetört dolgokkal: összetört szívekkel és kerékbe tört ígéretekkel, megtört emberekkel. És nagyon törékeny az egész szerkezet: egy üreges világ, ahol a múlt átszűrődik a jelenbe, ahol a vérontás miatti bűntudat súlya és a többi régvolt bűn miatt az életek összeroskadnak, és a gyerekek kénytelenek apáik maradványaival együtt heverni a rákövetkező idők összegubancolódott roncsai közt.