Higgyünk a jövőben, a jövő alakításának lehetőségében. Higgyünk abban, hogy adhatunk, gyógyíthatunk, tehetünk az élővilágért, a Földért, a természetért, az emberiségért, egymásért, magunkért.

Emlékezzünk arra, hogy a világ változik, a színpad változik, a szereplők változnak. Tartsuk magunkat, mert amikor a szín változik, oda magunkkal azt visszük, amivel ebben a színben jelen voltunk. Velünk jön a kitartó, az állhatatos, a szelíd, de velünk jön az áruló, a megalkuvó és a gyáva is. A következő színben is lesz tükör.

Higgyünk abban, hogy bárhogy legyen, ami jön, mindenképpen szebb és boldogabb lesz annál, mint ami most van.

Mi döntjük el, öntudatlanul sodródunk, vagy tudatos alkotóként veszünk részt az életünkben. Mi döntjük el, mi kerül ki a kezünk alól, hozzáteszünk-e a világhoz, vagy csak elvenni akarunk belőle.

Az ember azt gondolja, az idő az élet legfőbb sorvezetője, ám amikor számba veszi élete dolgait, rájön, hogy ez nem így van. Egyszerre megváltozik a fontossági sorrend, egyfajta érzelmi időrendben találja magát, ahol lényeges és lényegtelen a maga súlya szerinti helyre kerül.

Az ember és a Föld jelenlegi állapotán a szó már nem segít. Az intellektusnak a lélek felé, a léleknek az intellektus felé kell fordulnia.

Ha az ember képtelen arra, hogy magától elmozduljon, akkor az élet löki arrébb, amikor eljön az idő.

Az ember önkéntelenül is a kisebb erőkifejtés irányába mozdul el. Sokszor még akkor is markolja a megszokottat, amikor már maga is tudja, hogy tovább kell lépni, mert ez már nem az. Ami eddig építő volt, most már rombol. Akarva-akaratlanul is akadályoz, hátráltat, visszafog. Sokszor érezzük, hogy eljött a változás ideje, de nincs erőnk elindulni. Várunk, tűrünk, kitartunk, és reméljük, hogy majd csak történik valami.

Van gondolat, ami lehúz, és gondolat, ami felemel.

Vannak emberek, akiknek jelenlétében feltöltődöm, és mások, akik teljesen lemerítenek.

Ahhoz, hogy az ember önmaga lehessen, bátorságra van szükség. Bátorság kell ahhoz, hogy azt mondja férjének, feleségének, szüleinek, családjának, hogy nagyon szeretlek benneteket, de nekem saját életem és sorsom van, amit meg kell élnem. Ott vagytok a szívemben, de engedjetek szabadon döntenem, és közben ne ítéljetek.

Van, hogy a segítő valóban segít, és van, hogy léte rászorulót teremt.

Ami egy adott időpillanatban segít, lehet, hogy egy következő pillanatban hátráltat.

Sok emberrel beszéltem, sok embertől tanultam. Kitől így, kitől úgy. Volt, aki bölcs volt, nagy tudású, számokat és adatokat mondott, könyvek voltak körülötte, és tanulmányok. Volt, aki szemüvege mögött idézett másoktól, hogy még igazabb legyen az igaza. Egy más színű szemüveg ugyanígy tett, idézett, és az ellenkezőjét bizonyította. Azt is mondta, az első szemüveg vak és süket. Volt, aki nem kertelt, azt mondta, változzak, vagy elkárhozom, majd megmondta, hogyan változzak. Olyan is volt, akivel nagyon berúgtunk, mondtuk, szar a világ, inkább igyunk. Volt, aki kiabált velem. Vagyis talán nem is ő kiabált velem, hanem az eszme, amivé akkoriban lett. Volt, aki sokat ígért, és tudtam, hogy érdekből beszél. Egy alkalommal valaki alig mondott valamit, és valahogy szavak nélkül is tudtam, hogy igaza van.

Miért kellene azt gondolni, hogy az élet mozdulatlan állandóság? Ki mondta, ki ígérte azt, hogy a földi élet örökérvényű fénykép? És ha senki, akkor miért hisszük azt róla? És miért döbbenünk meg a változáson? És miért nem állunk elébe, miért nem állunk bele?