Megesik, hogy az ember egyedül - vagy kettesben - marad, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincsen igazsága.
Az ember azért talál rá a történetek kínos, traumatikus csomópontjaira, mert azok nem hagyják magukat háttérbe szorítani, sebtében elföldelni.
Az általános emberi viszonyok mindig izgalmasak, ahogy az ókori drámák viszonyai is aktuálisak a mai napig. Csak úgy kell megírni, hogy az olvasót megérintse, hogy önmagára ismerjen.
A becsületes múltba tekintés rendszerint fáj.
Nincs kiút, kigázolást legföljebb a puszta továbbélés felé lehet lelni.
Magyar, tót, zsidó és osztrák, sváb, horvát, cigány és bosnyák, német vezényszóra engedelmeskedvén ugyan, ám a maga nyelvén híva Istent vagy káromolva Őt, egy emberként, egy érző szívvel, s a magyar-módi virtussal átfűtve vívja e tájon harcát.
Nyugtot kell hagyni minden új teremtménynek a maga természetével. A gyereket is hiába hogy apja nemzette, anyja szülte, mégse belőlük való rész, nem a szüleié. Nem nyirbálhatom, nem gátolhatom majd a növését. Véletlenül a mi bölcsőnkbe vetődött látogató lesz, aki majd tovább vándorol. Csak jól kell tudni megvendégelni és szeretni. Se túl kevéssé, se túl nagyon nem szabad sem terhelnünk, sem óvnunk.
Rémálmaimban szenvedélyem megfagyott hullámainak jégbörtönébe zárva látom Jadvigát. Mely fagyot viszont ő maga bocsátotta miránk. Közönye s lehangoltsága végtelen esői – avagy a szívéből való kivettetés fagykorszaka?, mindegy.
Hát mi kell még ahhoz, hogy őt a szívemből kivessem, ha az sem elég, hogy gyermeket fogan másvalakitől? Hogy nem tud, nem képes, nemhogy a szívem, még ez a vakon is folyton csak őreá sóvárgó testem se szabadulni tőle!