Mindannyian lángra lobbant házakban élünk és nincs tűzoltó, aki segíthetne. Nincs kiút, csak a földszinti ablak, amin kibámulhatunk, amíg a ház leég, a fejünk fölött körbecsalt önmagunkkal együtt, bezárva, egyedül.

Megszületünk, s gyerekfejjel még azt hisszük, hogy itt valami mese vár, csodavilág - aztán rájövünk, hogy az egész csak pocsék, fárasztó realitás.

Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó egészben,
- mert az egészből hiányzik valami.

Aki semmit sem vár, nem csalódhat.

Mintha bekéredzkedett volna valami alaktalan, szürke vigasztalanság, valami, ami a bánatnál is szomorúbb - egy távoli, névtelen emlék, szélfújta, végtelen hullám, hogy visszakövetelje, amit kivetett egykor egy elfelejtett szigeten - a parányi emberséget, fényt és eszmét.

Itt van példának okáért az anyám. Örökösen sopánkodik, prédikál, és vádaskodik, mint a kicsinyes emberek általában. Vád és panasz jó ürügy rá, hogy minden változástól elzárkózzék. Mert minek mozdítaná az ember a kisujját is, ha minden rossz?

Az emberek lelkéből kiveszett az igazi hit. Hinni akarnak a csodában, de nem tudnak. Megtörtek valahol legbelül.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.

A legnagyobb konfliktus életünkben: ha az ember nem szeretheti azt, akit szeretni akarna.

A kétségbeesés megszokása rosszabb, mint maga a kétségbeesés.

Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.

A vég csak képzeletben létezik, cél, amit kitalálsz magadnak, hogy mozgásban maradj, de elérkezik a pillanat, amikor rájössz, hogy sosem érheted el.

Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.

Senki iránt se tanúsítsunk olyan hevületet, amit az nem viszonoz. Nincs dermesztőbb, mint az, ami nem talál visszhangra a másik emberben.