A bezártságban hamar kicsírázik a féltékenység és a rivalizálás, és gyorsan szárba szökken a gyűlölködés, mint palánta a melegházban. A veszekedést bármi táplálhatja.

A hazugság nem gyökerezik olyan mélyen az ember agyában, mint az igazság.

Változik a fény. Elszállt a pillanat. Egy pillanat. Ennyi adatik az embernek. Több nem. Egyetlen pillanat, jó vagy rossz. Ez be van fejezve. Ennél befejezettebb már nem is lehet.

A háború a távoli hegyek közt cikázó villámnak tűnt, olyannak, amelyik hol délen, hol nyugaton, hol északon villan fel, hol pedig körös-körül mindenütt. A harcok híre mint mennydörgés hasított a fülünkbe. Napról napra fenyegetőbbé vált a légkör. A háború egyre közeledett, akár akartuk, akár nem.

Ne veszítsd el a hitedet, bízzál bennem. Ne kételkedj a szeretetemben. Csak azért, mert most nem lehetek melletted, ne hidd, hogy nem szeretlek.

A nagyanyám megtanított olvasni a jelekből, és számomra a jel egyáltalán nem volt olyan világos. A fények beborították az egész égboltot, kelettől nyugatig, nyugattól keletig. Hol arat majd a halál, vajon hová sújt le a pusztulás pörölye? Arra a világra, amelyet elhagytunk, vagy arra, amely felé épp hajózunk?

Az erdő lassan színesedni kezd. A mezőkön a termény már beérett, közeleg az ősz. Az évszakváltozás különböző csapásokkal sújt minket. Minden ok nélkül hullik a jószág, a tehenek sűrű teje sárgállik a sajtárban, néha véres is. Aztán hatalmas jégeső veri el a termés nagy részét. Mintha egy komor fekete felhő ereszkedett volna a városra, minden olyan baljóslatú, mintha valami rettenetes dolog bekövetkeztét jelezné.

Láttam a múltját. Láttam a jövőjét. Tudtam, hogyan ragadja majd magával a halál, s a frissen szerzett tudás terhe ólomsúlyként nehezedett rám. A nagyanyám mindig azt mondta, soha nem szabad elárulni senkinek, mi módon leselkedik rá a halál. A sorsunk ellen semmit sem tehetünk, semmi módon el nem kerülhetjük. Ahogy lesz, úgy lesz. Ha túl korán megtudja az ember, mi vár rá, sötét árnyék vetül az életére, mely eltakar előle minden fényt.

Odalépett hozzám, és felemelte a fátylát. Átölelt, és erősen magához szorított. Virágillata volt. Egy röpke pillanatra magamba szívtam az átható, édes rózsaillatot, aztán elengedett.

- Fogd! Legyen ez a talizmánod!

Egyik ujjáról lehúzta a gyűrűjét. Sima metszésű, bíborszínű kő volt benne, a közepére egy nagy E betűt véstek. A markomba zártam. A kezemben éreztem az arany súlyát. A szemébe néztem, és mintha csak a magamét láttam volna: ugyanazok a különös, sárgával pettyezett halványszürke szemek. Akár az enyémek. Most már tudtam, miféle adósság az övé - tizennégy éve nyomja a lelkét. Anyám szemébe néztem, és tudtam, hogy soha többé nem láthatom.

A tükörből vörösen égő szempár nézett vissza rám, sárgával pettyezett, feketébe foglalt szürke írisz csillogott a rózsás-fehér arcban, mely haloványabb volt, mint valaha. A hajam vastag fonatokban hullott a vállamra, fakó volt, mint a kőrisfa kérge, a vége pedig fénytelen aranyszínben játszott, mint a tölgyfák levele télvíz idején. Az arc, melyet keretezett, szokatlanul szomorúnak és beesettnek tűnt. Talán a gyertya pislákoló fénye tette, de mintha valaki másnak az arcát látnám, egy idegenét. Egy asszonyét, nem pedig egy gyerekét.

Menekülnöm kellene. Elfutni, mielőtt ellenem fordulnak. De hova fussak? Mi tévő legyek? Vessem be magam az erdőbe, hogy ott pusztuljak? Körülnézek. Az emberek tekintete tele gyűlölettel. Kerülik a pillantásomat. A szájukat lebiggyesztik, félig kihívóan, félig megvetően. Nem fogok az erdőbe menekülni előlük, mert hiszen éppen ezt akarják. Tekintetemet előre szegezem, a bitófára.

Ahogy végigvonultunk a falun és tovább, láttam, milyen pillantást vetnek az emberek még egyszer, utoljára erre a vidékre. Tudták, hogy soha többé nem térnek ide vissza. Emlékezetükbe vésték minden fát, bokrot és növényt, minden követ és sziklát, az összes dombot és lejtőt, a völgyben kanyargó folyó pontos ívét, az Anyaföld minden egyes részletét, mint az olyan ember, aki érzi, hogy hamarosan meg fog vakulni, és még mielőtt elsötétülne a világ, minden igyekezetével azon van, hogy megjegyezze szeretteinek arcát.

Miért is nem vigyázunk jobban a boldogságra? Milyen meggondolatlanul bánunk vele, amikor azt hisszük, hogy örökké fog tartani!