Akinek valódi problémái vannak, annak nincs ideje depressziósnak lenni.

Kedves depresszió, ne gyere közelebb! Ne kellemetlenkedj! Keress valaki mást, akinek több oka van rá, hogy a tükörbe nézve azt mondja: "Nincs értelme az életemnek." Ha akarod, ha nem: tudom, hogyan győzzelek le. Depresszió, csak pazarolod rám az időd.

Kérj csak meg valakit arra, hogy változtasson a viselkedésén - és az illető azonnal számtalan indokkal áll elő, hogy miért is kell ragaszkodnia a régi, jól bevált viselkedéséhez. Ez az attitűd talán érthető (végül is, a viselkedések szinte azonnal beleivódnak az elmédbe, és hamarosan a legjobb barátodként tekintesz rájuk), de mégis a változás legnagyobb akadályát jelenti.

Én mindig nagyon meglepődök azon, hogy az emberek, akik azért jönnek hozzám, mert nem érzik jól magukat, azt hiszik, a terápia végén jobban lesznek. Nem tudják, hogy tulajdonképpen csak egy dolog történik a terápiában: megnő a kapacitásuk a szenvedésre. Vagyis a végén már nem ijednek meg attól a szenvedéstől, ami együtt jár az élettel.

Az igazi terapeuta az, akit az érdekel, hogy tulajdonképpen te ki vagy. Aki nem azzal foglalkozik, hogy te kivé váljál, vagy hogy jó páciens legyél. Terapeuta tehát csak akkor kell, ha nem találsz magadnak valódi barátokat. Akinek valódi barátai vannak, nincs szüksége terapeutára.

A depresszió akkor jön elő, amikor az ember rádöbben, hogy egy csomó szerepet játszik, de senkit sem érdekel, hogy valójában ő kicsoda.

A traumát gyakran nem csak az okozza, ami történt, hanem az, hogy soha nem lehetett beszélni róla. Titokban kellett tartani, még gondolkodni sem lehetett róla, ezért nem lehetett megemészteni.

Ha őrültnek, pszichotikusnak vagy skizofrénnek adod ki magad, biztos, hogy senki sem számíthat rád, senki sem akarhat tőled semmit. Ez nagyon okos reakció a zsarnokságra. Ha őrült vagy, akkor nem tudsz engedelmeskedni; ha őrült vagy, akkor szabad vagy. De nagy árat kell fizetni ezért a szabadságért, mert telepumpálnak mindenféle mérgekkel, rosszul bánnak veled, semmit sem határozhatsz meg, mások döntenek helyetted, és a legtöbbször nem szeretettel kezelnek. Szóval, én magam biztosan soha nem választanám ezt az utat.

Benyomásainkat nem globálisan, a lehető legszélesebb összefüggésrendszerbe helyezkedve alakítjuk ki, hanem nagyon is lokálisan - az ugyanabban a csónakban evező társainkkal összehasonlítva magunkat.

Amit az egyéniségemnek nevezek, az csupán minta vagy tánc - erről van szó akkor, amikor az ember felfedezi, hogy mennyi idő alatt váltják fel agyában az atomokat más atomok. Az atomok megjelennek az agyamban, eljárják táncukat, majd lelépnek a színről - mindig vannak új atomok, de mindegyik ugyanazt a táncot járja, emlékezvén a tegnapi tánc lépéseire.

A test és a lélek teljes különválasztása nem működik, sem a pszichiátriában, sem az orvoslás más területén. Nemcsak a pszichiátereknél, hanem másfajta orvosoknál is gyakran tapasztalható a pszichofóbia - csak nehogy kapcsolatba kelljen kerülni a "beteg" vagy önmagunk lényével, pszichéjével!

Ha valakinek az a célja, hogy elkerülje a fájdalmat és a szenvedést, nem javaslom, hogy a tudat magasabb síkjai vagy a lelki érettség magasabb szintjei elérésére törekedjék. Elsősorban azért, mert szenvedés nélkül nem érhetőek el, másodsorban azért, mert elérésük esetén olyan feladatokat támaszt az emberrel szemben, mely eladdig elképzelhetetlen fájdalmakkal jár.

A függőség rabság, lefogja az ember karját, láncra veri a lábát, beköti a szemét. Akkor jön a harc a szabadságért: és a szabadság ezúttal a megszabadulás a függés kötelékeitől.

Nem az internet vagy más tesz függővé, hanem aki fogékony erre, az tárgyat keres a dependencia-igényéhez. És egyre több kell neki szenvedélye tárgyából.

Minden egyes autista az állapot sajátos változatát mutatja - az autizmus ebből a szempontból inkább az íriszmintázatra, mint a kanyaróra hasonlít -, és minél formabontóbb egy gyermek terápiája, annál kevésbé valószínű, hogy segít egy másikon.