Értelmetlen próbálkozás elválasztani az érzelmi traumát a fiziológiától, akárcsak a betegséget a történésektől. Ahol a korábbi nemzedékek őrületet, honvágyat, sóvárgást, összetört szívet láttak, ott ma az állatorvosok és az embereket gyógyítók is szorongást, hangulati ingadozásokat, kényszerneurózist, depressziót és fogságbeli kardiomiopátiát látnak.

A szorongás olyan, mint a kutya. Addig megy, szimatol, ás, amíg nem talál magának egy csontot. Hiába nincs rajta hús, hiába nem lakhat jól vele, talán még el se tudja rágni. Mégis vicsorog, ha bárki el akarja venni tőle. Ölni tudna érte. Pedig igazából aligha pont egy üres, meszes, kiszáradt csont utáni vágy késztette kutatásra.

Minden léleklátás olyan, mint egy mélytengeri merülés. Ahogy a testünk, úgy a lelkünk genetikája is a mélymúltból ered - magával hozott régi dallamot játszik el minden ember.

A logikus gondolkodás és következtetés folyamat, a mai agyvelőnkben ösztönök harcának felel meg, amelyek egyenként fölöttébb ésszerűtlenek és igazságtalanok; mi rendszerint csak a harc kimenetelét észleljük: olyan gyorsan és annyira elrejtve játszódik le bennünk ez az ősrégi mechanizmus.

Álláspontom a pszichológiában empirista: egyetlen tanárom a tapasztalás.

Mindenki szereti jó színben látni magát, ezért inkább más személyekre vagy csoportokra vetíti ki személyiségének azokat a rétegeit, amelyeket szégyell.

A paranoid tévképzetekkel gyakran a világ közönyére reagálunk. A paranoid ember tudja, hogy valaki legalább foglalkozik vele.

Egy ideig még lehet más életét élni, másnak megfelelni, de aztán az eltemetett én csak jelzi, hogy elég. Gyökerekre is szükség van, hogy az ember egész legyen, hogy ne kompenzációkból építse fel az életét.

Mivel az agy szerkezetét kutató képalkotó módszerek elérték azt a felbontást, hogy érzékelni tudják a dendrittüskék kinövését és az új szinapszisok kialakulását, ma már láthatjuk, hogyan növekszik és szó szerint a gondolatainkat követve hogyan változik az agyunk. Ez pedig új jelentésárnyalatokkal ruházza fel Descartes szállóigéjét: "Gondolkodom, tehát vagyok".

Az őrület nagyrészt abból áll, hogy az ember még önmaga elől is elrejti az igazságot.

Ha az emberi agy megbomlik és bűnre hajlik, akkor nincs veszedelmesebb lény a földön az embernél.

Mindannyian más emberek leszünk, ha kétségbeesünk.

Az aktív szenvedélybetegség olyan félelmetes és nyomorult állapot, hogy csak szánni lehet azokat, akik beleestek. A szenvedélybetegek egy olyan cél felé száguldanak, amelyről a józan életűek tudják, jobb elkerülni.

A tébolyodott nem az az ember, aki elvesztette az eszét, hanem aki mindent elvesztett, csupán az eszét nem.

Oda kell figyelni, amikor jön egy nagyon erős energia, ami nem tartozik a jelen pillanathoz. Nem lehet csak legyinteni rá, hogy ezzel nem foglalkozom, mert olyan erős, hogy az ember kész elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen csak emlék. Egy olyan emlék, amit nem tudott megemészteni. Akkor találni kell egy emberi társaságot, egy olyan valakit, aki szeretettel tud a karjaiban tartani, amíg te megemészted azt, ami már évtizedek óta megülte a gyomrodat, és bántotta a lelkedet.