Hajlamosak vagyunk az embereket a csoport alapján azonosítani, amelyhez tartoznak, és nem az individuális jellemzőiket vesszük figyelembe. A kísérleti pszichológusok kimutatták, hogy ez akkor is így van, amikor a csoportokat random sorsolással alakítják ki, és véletlenszerűen - például eltérő színű pólókkal - jelölik őket.

A depresszió egy alkalmatlanság arra, hogy felépítsük a jövőt.

Az élet nem betegség. Nem diagnózisra és kezelésre van szükségem, hanem arra, hogy képes legyek figyelni az életre. Arra, hogy megértsem, miért gondolom és miért teszem inkább ezt, mint azt, mi fontos és mi nem, mit jelent valami és mennyit ér. Ezt az odafigyelést régen filozófiának hívták, és ez a terápia is, egyszerű figyelem. De ma a terápiában túl kevés a filozófia, és a filozófiában túl kevés a terápia.

Még egy gyengeelméjű is szeretne olyan lenni, mint más. A gyerek, ha nem is tudja önmagát táplálni, nem tudja, mit egyen - az éhséget ismeri.

Ha szeretnék valamit, akkor úgy szégyenítenek meg, hogy azt hajtogatják: "Te mindig kérsz valamit, neked semmi sem elég. Egy feneketlen kút vagy." Na, hát akkor hipnotizál a mamám vagy a papám, hogy én egy feneketlen kút vagyok. És én elhiszem, hogy egy feneketlen kút vagyok. De ettől nem leszek jobb, csak megerősödik bennem a tudat, hogy én ilyen vagyok. És akkor vagy meg akarom ölni magam, vagy mindenkinek úgy mutatkozom be, hogy én egy feneketlen kút vagyok. Tehát akit megszégyenítettek, és aki szégyelli magát, az nem fog megváltozni. Mert elhiszi, hogy ő az, akinek őt mondták. És mégis, ennek ellenére, általában majdnem minden szülő, majdnem minden tanár reggeltől estig szégyeníti a gyerekeket.

Ahhoz, hogy lássunk valamit, előbb képesnek kell lennünk felismerni. Emlékezet nélkül csak nézünk, de nem látunk. Ilyenkor a világ nyomtalanul csusszan át az emberen.

A depresszió, az olyan, hogy jön, és aztán ott is marad. Egy agyfekély, de hiába nem piszkálod, mert akkor is megmarad.

Hogy énünk uralmát megtörjük, az első teendő, hogy izmainkat kilazítsuk. Ez a sportokban, főleg a küzdősportokban is igaz. A nagy teljesítmények mögött mindig laza izmok vannak.

A személyiség nagyjából annyira öröklődik, mint a testsúly.

A sorozatgyilkosok általában - illetve lényegében mindig - a saját kényszerük rabszolgái. Azért ölnek, mert muszáj nekik, nem bírják megállni.

Végső soron a személyiségben már eleve megvan a tragikus vég csírája.

Az emberi vonás, amin a leginkább változtatnék, az agresszió. A barlanglakó ősemberek korában ez előnyt adhatott a túléléshez, a több élelem, élettér vagy egy társ megszerzéséhez, akivel utódot lehetett nemzeni, de manapság félő, hogy mindannyiunkat elpusztít.

A fizikai felkészültség önmagában nem biztos, hogy elég, ha idegileg, szellemileg nincs rendben az ember.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy a gyerekkori bántalmazások áldozatai felnőttként, tudattalanul ugyan, de szinte módszeresen azon dolgoznak, hogy senki se szeresse őket, mert valójában csak a teljes szeretetlenségben érzik magukat otthonosan. És ez egyfajta kifacsart értelemben még logikus is, azt hiszem.

Vannak emberek, akikben évekig csak nő a feszültség anélkül, hogy ezt észrevennék, aztán egyszer csak valami apróság kiveri náluk a biztosítékot. Akkor azt mondják: "Elég. Nem akarom ezt tovább." Van, aki megöli magát. Mások elválnak. És olyanok is akadnak, akik Afrika éhínségtől sújtott területeire utaznak, hogy megváltsák a világot.