A rémes feszültség, a sok megrázkódtatás... hát az valami szörnyű. A megrázkódtatás ugyanis nem hat rögtön. Késleltetett hatás. Van ilyen.

A téboly mindig félelmetes, mert az ember nem tudja követni az őrült agy járását. Sosem lehet tudni, mi lesz a következő lépése.

Stressz az, amikor üvöltve ébredsz fel, aztán rájössz, hogy nem is aludtál.

Az anyai ösztönről gyakran mondják azt, hogy annak mindenkiben "lennie kell", ezért sokan nem értik, miért nem hallják a hangját azonnal, miért nem súg nekik.
A valóság az, hogy az anyai ösztön valóban mindenkiben van, de az, hogy mennyire hangosan halljuk, mennyire erősen érezzük, együtt nő a gyerekkel, és nagyban függ attól is, mennyire tudjuk letekerni a külvilág hangerejét.

A rossz közérzethez és a harag, szomorúság vagy sóvárgás érzéséhez hozzáadódik a tehetetlenség kényelmetlensége. Ezért aztán gyakran, hogy "elmúljon", nincs más eszközünk, mint hogy valaki ellen forduljunk, legyen az apa, anya, iskola, barátok, barátnők, kollégák, vevők, a szakma, az állam, a környezetszennyezés, a válság. Miután se nem értjük, se nem uraljuk belső énünket, találunk magunkon kívül felelőst, aki bűnbakja lesz a szenvedésünknek.

A felnőttek sokszor nem értik meg, hogy a gyerek számára sokkal fontosabb az a tény, hogy foglalkozzanak vele, mint az, hogy ezt milyen jelleggel teszik, dicsérik-e vagy büntetik. A lényeg a törődés. Ezért az agresszivitás, az engedetlenség kiváló lehetőség arra, hogy a gyerek felhívja magára a felnőttek figyelmét, és kikényszerítse a vele való foglalkozást.

A furfangos psziché kifog a tudatosságon. Olyan mélyre temet dolgokat, hogy már arra sem emlékszünk, volt valami eltemetnivalónk. A testünk emlékszik rá. Neurózisaink emlékeznek. De mi magunk nem.

Aki hozzám hasonlóan azt hiszi, hogy a psziché nem bomlásra, hanem koherenciára törekszik, az könnyen belátja, hogy az elme nem válogat az eszközökben, ha megnyilvánulásával ezt a törekvést segíti.

A megbolondulás egy folyamat kezdete. Nem a vége.

Az emlékezetvesztés egy módja annak, hogy megbirkózzunk a sérüléssel.

Környezetünk véleményének vagy bizonyos átélt eseményeknek a hatására öntudatlanul is tévképzeteket fejlesztünk ki önmagunkról.

A rossz hír csaknem mindig védekező reagálást vált ki. Megbénítja azt, aki kapja, először képtelen teljes súlyában felmérni. A felmérés egy kis időbe kerül.

A Frusztráció sziszegő, gonosz szipirtyó, ráadásul mindenevő is. A Félelmet csupán a gyomrodban érzed, a Magányt a hátadon cipeled, a Frusztráció azonban a mellkasodból indulva, a beleiden végighaladva az egész testedet birtokba veszi. Ha megfertőz, valamennyi molekulád reszket a dühtől.

A belső külsővé válik; a belső folyamatosan megteremti önmagát a külsőben.

Mindannyiunknak vannak sérülései, ilyenek vagy olyanok. Hogy is ne lennének? Máskülönben mindenki tökéletes volna körülöttünk: szüleink, testvéreink, szomszédaink. Egyetlen kérdésen múlik majdnem minden: hogyan válaszolunk a lelki sérülésünkre? Bevalljuk-e vagy elnyomjuk? Hogyan határozza ez meg másokkal való kapcsolatainkat? Néhányan bevallják a sérüléseiket, és megpróbálják oldani; mások azzal töltik az életüket, hogy más sérülteknek segítenek; és vannak olyanok is, akiknek egyetlen célja az, hogy minden további egyéni sérülésnek elejét vegyék - bármi áron. Ők a könyörtelenek, akiktől óvakodni kell.