Aki emberekkel kísérletezik, az sohasem lehet biztos benne, hogy a vizsgálni kívánt jelenség helyett nem a kísérleti alanynak a kísérletről való elképzeléseit méri-e valójában.

Mi az, hogy egészséges ember? Pszichológusszemmel ilyen talán nincs is, legfeljebb mindenki másképp beteg.

Lehet, hogy minden agresszió legmélyebb értelme a kéj.

Az ember fejlődése olyan, mint a hőre keményedő műanyag. Kezdetben még puha, lágy, formálható, később aztán már minden hatásra törik.

Minden életképes szervezetnek kell legyen önző törekvése; a szervezeteknek saját túlélésükkel, jóllétükkel kell foglalkozniuk, mert máskülönben nem lesz kellő számú utódjuk. Az emberi együttműködési és segítőkészség olyan, mint hogyha ezekre az önző alapokra épülne rá.

Bár sok ember felnőttnek látszik, talán még sikeres embernek is, a "felnőttek" nagy része pszichológiai értelemben egész életében gyerek marad, aki sohasem tudott elszakadni a szüleitől vagy függetleníteni magát szülei fölötte gyakorolt hatalmától.

Az agyad a legjobb barátod lehet; elszórakoztat, ha nincs is semmi olvasni- vagy tennivalód. De ellened fordul, ha sokáig nem jut külső ingerekhez. Ellened fordul, ami annyit tesz, hogy saját maga ellen, rátámad magára, akár föl is falja magát egyfajta önkannibalizmus során.

Döbbenetes, hogy annyi kudarc után még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg. Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a mienk, és keresünk tovább - kívül. Az út bennünk van.

"Igényes vagyok", mondjuk, és nem vesszük észre, mi is beálltunk az érzelmi zsarolók sorába. Elvárjuk, hogy a másik a mi helyesnek vélt szándékunk szerint cselekedjék, hisz mi is így teszünk. Védelmi vonalunk, várunk erős fala a mások elvárásainak való megfelelés és saját elvárásainknak való megfeleltetés építőköveiből épült. Belső világunk érintetlen maradt. Az elvárások szerepjátékokra kényszerítenek minket, hisz semmire sem vágyunk annyira, mint arra, hogy megosszuk szívünket a másikkal. Minden, a másiknak - megfelelés - szerep nem más, mint a befogadásért, elfogadásért való könyörgés. Erre kényszerülünk, erre kényszerítünk, miközben sóvárgó szemmel lesünk a másikra védelmi falunk, magánybörtönünk kukucskáló nyílásán.

Minden érzelmi zsarolás, legyen tettese akár szülő vagy bárki, akitől függünk, minden "haragszom rád" sebet ejt rajtunk, összetör. Válaszul bekeményítünk, azaz kiépítjük a védelem erős falát. A félelem, hogy ismét összetöri szívünket a minket fondorlatos erőszakkal (érzelmi zsarolással) jobbítani kívánó szándék, távolságtartásra, az "én házam, az én váram" megteremtésére ösztönöz. A nem kis erőfeszítést kívánó törekvés eredménnyel jár. Védetté, erőssé válunk... és iszonyatosan magányossá.

A félelem mélyén a semmi lappang. Nemcsak azért, mert a félelmem tárgya valamely, a jövőben bekövetkez(het)ő veszteség, azaz valaki vagy valami hiányozni fog, hanem azért is, mert a félelem maga is a semmi kettőzése. Hogy ezt teljes mélységében megértsük, gondoljunk bármire, amitől félünk... Itt van? Most jelen van? Nincs. Nem is lehet.

Egy olyan ember, aki tele van félelemmel, csak gyűlölni tud - a gyűlölet a félelem természetes következménye. Aki tele van félelemmel, tele van haraggal is; aki tele van félelemmel, az inkább az élet ellen van, mint mellette. Számára a halál tűnik az egyetlen megnyugvásnak. A félelemmel teli ember önpusztító, életellenes. Számára az élet veszélyesnek tűnik, mert ahhoz, hogy élj, szeretned kell.

Hogy többé ne uralkodjanak rajtad az indulataid, fel kell ismerned, hogy a feszültség nem más, mint energia, méghozzá ugyanaz az energia, amelyből a nyugalom is áll. Akkor lesz a nyugalomból feszültség, ha megtagadsz, elnyomsz, elfojtasz önmagadban valamit.

A pszichológia, ha tudomány akar maradni, csak azt vizsgálhatja, hogy milyen az ember. Nem szólhat hozzá ahhoz, hogy milyennek kellene lennie. Nem fogalmazhat meg értékeket, mert erre nincs lehetősége. Nincs értékképző, sem értékmegítélő funkciója.

Ha azt várjuk, hogy valami bekövetkezzen, az agyunk gondoskodik róla, hogy így legyen. Ezért kapjuk szinte mindig azt, amit elvárunk.