Az ember az egyetlen lény, amely képes elfojtani, vagy átalakítani az energiáit - erre egyetlen másik élőlény sem képes. Az elfojtás és az átalakítás ugyanazon jelenség két aspektusa, és ezt a jelenséget csakis az ember képes életre hívni.

Megijedtem. Szorongó érzés vett rajtam erőt. Nem félek, én úgysem félek - akartam mondani. Féltem. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is ennyire erősen éreztem volna a félelmet. Nem szabad félnem, hiszen nyár van, az ablakon bever a napfény, az utcán emberek sétálnak, körülöttem is emberek ülnek, csak kiáltanom kell, és megvédenek.

Amit elfojtani igyekszünk, az behatol tudatosságunk mélyebb rétegeibe: lehetséges, hogy ébren képesek vagyunk ugyan elfojtani az adott dolgot, de az álmainkban újra és újra megjelenik.

Ha túl sokáig tartjuk ketrecben, fuldokolni kezd a bennünk lakozó vadállat, és vonyít, hogy engedjük szabadon. És ezt a fenevadat mindaddig nem győzhetjük le, amíg tudatosságunk felül nem emelkedik a természet által biztosított, állati kapu szintjén.

Történt pedig, hogy elterjedt egy betegség, amit Nikosz Kazantzakisz intellektuális viszketegségnek nevezett. Az intellektuálisan viszkető ember állandóan új meg új problémákat talál ki magának, tulajdonképpen problémagyártó kisiparos. Az elmélet szerint a viszkető problémák gyógyszere a sokszor küzdelmes megoldás, ami a valóságban sohasem használ, mert az élet kitalált és valódi problémái nem megoldhatók. Az emberi lelket ugyanis nem problémák, hanem tragédiák gyötrik, s nem megoldásokra, hanem megértésre és simogatásra van szüksége. Az emberek többsége cirókahiányban szenved. Súlyos betegség, és nehéz rá írt találni.

Az embernek azonban mindig vigyáznia kell azokkal, akik esküdöznek, mivel az ilyen személyekben valahol mélyen mindig ott rejlik valami - valami, ami erősebb minden fogadalomnál, valami ami miatt úgy érzik, fogadkozniuk kell. Az efféle esküvéseket mindig az elme tudatos része teszi, ám az eskü kiváltó oka ott rejlik az emberben, a tudatalatti elme útvesztőjében.

A neheztelés egyike azon pszichés betegségeknek, amelyeket az idő nem gyógyít meg. Lényegtelen, hogy valójában mennyi idő telik el, hónapok vagy évek.

A szaporodás gyökereiből sarjadó stílusok olyan mélyen bele vannak ásva faji pszichénkbe, hogy nem merjük kigyomlálni őket.

A pszichiátereknek legalább egy kicsit dogmatikusaknak kéne lenniük, hogy a szegény, szétcsúszott páciensek valami szilárdba kapaszkodhassanak.

A pszichés zavarok diagnózisai közé sürgősen be kellene vezetni azt a szót, hogy "hülye". Igaz, a hülyeség nem feltétlenül árt az egészségnek. Annak a hülyének, aki mértéktartóan eszik, iszik, dohányzik, és eleget mozog, semmi oka az aggodalomra.

A legveszedelmesebbek azok tudattalan szimpátiák, amelyek arra késztetnek, hogy ellenségedet azért kíméld meg, mert az ellenség a léted igazolása.

A képzettség nem helyettesíti az intelligenciát. Ezt a megfoghatatlan tulajdonságot csak részben határozza meg a rejtélymegoldó képesség. Az érzékeink jelentéseit tükröző új rejtélyek létrehozása az, ami kikerekíti a definíciót.

Menedéket rendezett be azoknak, kikre szellemi éj borult. Ezek, akiket buggyantaknak, őrülteknek nevez a világ, a legtarkább szőnyegeken járkálhattak itt, köröttük selyemfalak, szépséges fantáziafonatok-szőttesek, mindenütt boldogság, és visszafelé telt az idő, hogy ők maguk újra épek és értelmesek lehessenek.

Számos, hosszú ideig tartó házasság a bizonyítéka annak, hogyan vonzza, erősíti és elégíti ki az egyik neurózis a másikat.

Az akut téboly egyik legjellegzetesebb sajátossága a mélyen rejlő vaslogika. Van, aki azt hiszi, isteni küldetést hajt végre, ha papokat öl, vagy orvosokat, vagy akár öreg trafikosnőket, és a tett mögött mindig ott rejlik a teljesen ésszerű megokolás.