Hozzászoktunk a rosszhoz. A rossz megerősít saját felsőbbrendűségünkben, vigaszt nyújt gyengeségeinkre. Olyan meghitt kapcsolatba kerülünk vele, hogy már a jó lesz az, ami zavarba ejt, s amit nyomban meg is próbálunk ellenkező előjellel rosszra változtatni, jól ismert negatív mintáinkhoz igazítani.

Különös, hogy leginkább az éretlen emberek kérik számon másokon az érettség hiányát. Ám ez az ellentmondás is csupán látszólagos: a valóságban azzal, hogy másokat vádolnak éretlenséggel, a saját magukét akarják védelmezni.

Számos, hosszú ideig tartó házasság a bizonyítéka annak, hogyan vonzza, erősíti és elégíti ki az egyik neurózis a másikat.

Az emberek számtalan olyan dolgot tűrnek el, amiről azt állítják, hogy képtelenek eltűrni.

Az emberek számára az ellentmondás egyszerűen nem létezik. Verbális szinten, logikai-matematikai szempontból természetesen elfogadják. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az embereknek a legcsekélyebb gondot sem okozza, hogy egy bizonyos dolgot állítsanak, és annak az ellenkezőjét cselekedjék.

Számtalan magyarázatát tudjuk adni annak, ha megtagadjuk valakitől a segítséget, de a legfondorlatosabb az, hogy így akarunk segíteni rajta.

Sokszor csak azért ismerjük be hibáinkat, hogy legyen mire hivatkoznunk, ha újra elkövetjük őket.

A műveltség valójában azt jelenti, hogy megérezzük, mennyi mindent nem tudunk.

Fiatalon azonnal és mindent akarunk Istentől, aki éppolyan fiatal, mint mi. Aztán megöregszünk, és az Isten is lassúbbá válik. Végtére is elég időt adott nekünk, hogy lehiggadjunk.