Az analízis hasznos, mint a felvilágosodás és a civilizáció eszköze, jó, amennyiben megrendíti az ostoba meggyőződést, feloszlat természetes előítéleteket, és aláássa a tekintélyt, más szavakkal: amennyiben felszabadít, finomít, emberibbé tesz, és a szolgákat megérleli a szabadságra. De rossz, nagyon rossz, amennyiben megbénítja a tetterőt, gyökerében rontja meg az életet, amelyet átalakítani képtelen. Az analízis néha nagyon gusztustalan dolog, éppolyan gusztustalan, mint a halál, hiszen voltaképpen odatartozik... rokona a sírnak és a sír gyanús anatómiájának.

Az ösztöneim veszélyesnek bélyegezték, és ha az ember az ösztöneire hallgat, tovább él. Csak annyi hiányosságuk van, mármint az ösztönöknek, hogy nem fejtik ki a sejtéseiket, nem magyarázzák el, mit miért szeretnének. Így aztán csak a bizonytalanban való óvakodás marad.

Az emlékezet fontos elemei a tudatalatti tartományban tárolódnak, fontosságuk mértékének megfelelő fokon szilárdulnak.

A skizofréniával sosem vagy egyedül.

A múltat jobbára a jelen alakítja. Ha az ember kiábrándult és elkeseredett, sötétre színezett gondolkodása csak azokat az eseményeket emeli ki a múltból, melyek igazolják mai elkeseredését. Ám ha igyekszik a tényeket tényekként kezelni; ha nem azt kutatja, mi nem mehet, hanem azt, mi mehet, ha a problémát kérdésként kezeli, mely válaszra vár, nem pedig újabb sorscsapásként; ha a valóság bonyolult közegéből azokat az elemeket lúgozza ki, melyek pozitív tettekbe ötvözhetők – nos, akkor az emlékezete is segíteni fogja ebben. A mélyből azt fogja felhozni a fényre, ami segíti, hogy helyt tudjon állni a mában. Ilyen egyszerű ez. Ilyen egyszerű ez, mert az emberi emlékezés szelektív: sugara mindig arra esik, ami segít igazolni mai látásmódunk helyességét. Ha kétségbeesettek vagyunk, a kétségbeesésünkben segít, ha a megoldásokat keressük, akkor a megoldásokban.

Ahogy a folyó is ugyanaz marad, annak ellenére, hogy minden tulajdonsága minden pillanatban változik, mi is ugyanazok az individuumok maradunk, annak ellenére, hogy egyetlen pillanatra sem szünetelnek bennünk a változások.

Az élet valójában megállás nélkül ugyanazt a szintű megmérettetést nyomja elénk, hogy valahogy megoldjuk. Csak mi gondoljuk, hogy azok egyre nehezebbek. Valójában nem... Mert nem a probléma nehéz, hanem a személyiségszerkezet merevedik az idő múlásával.

Annyi a beteg elme, hogy hovatovább az egészséges szúr szemet.

Valójában nem tudjuk elképzelni, pontosan milyen is lenne a korlátlan bőség. Az agyunk a szűkösségre van programozva; azokra a dolgokra összpontosítunk, amiből nincs elég: az időre, a pénzre stb. Ez ösztönöz minket. Ha megkapjuk, amire vágyunk, hamar elveszíti értékét, mi pedig új elérendő célok után nézünk. Az motivál, amink nincs, nem az, amink van.

Nem tehetünk róla, egyszerűen többre értékeljük az atomokat, mint a biteket.

Az emberi agy működése nem a logikára, hanem történetek élésére van programozva.

A hallgatás mint büntetés hatásosabb, mint egy pofon vagy a szidalmazó szavak özöne.

A lelki depresszió egy bizonyos állapotában mindaz, ami bennünket rendes körülmények között bosszant, és belőlünk egészséges méltatlankodást vált ki, bágyasztó, tompa és hallgatag búbánattal üli meg lelkünket.

Ha egyszer őrültnek bélyegzik az embert, akkor minden olyan cselekedet, amely normális esetben ennek az ellenkezőjét bizonyítaná, könnyedén beilleszthető egy olyan értelmezési keretbe, ahol viszont az elmebetegség tényét támasztja alá. Az ember határozott ellenkezése tagadásnak minősül. A valós félelmeit téveszmének, a túlélési ösztönöket pedig védekezési mechanizmusnak bélyegzik.

Az őrületben is rejlik valami logika, legyen akármilyen nyakatekert is.