A neurózis szándékos megállás, mozdulatlanná dermedés az élet országútján.

A káoszelmélet szerint a komplex dinamikus rendszerek instabillá válnak, mert a környezetükben zavar keletkezik, és ezek után egy különös attraktor rajzolja meg a stresszállapot pályagörbéjét.

Egy kölyökkutya, ha néhányszor az orrára koppintanak, félénkké válik; néhány elutasítás egy fiút is megfélemlít, és visszahúzódásra késztet. De amíg a kölyökkutya duzzogva eloson, aztán hátán hemperegve visszahízelgi magát az emberek szeretetébe, egy kisfiú nemegyszer eltitkolja sértődöttségét, közönybe burkolja, vagy dacosan viseli el. És ha egy fiú egyszer-kétszer kosarat kapott, már ott is megtalálja, ahol nyoma sincs, vagy - ami még rosszabb - kikényszeríti az emberekből a fricskát egyszerűen azáltal, hogy számít rá és várja.

Nem a munka öli meg az embereket, hanem az aggódás. A munka egészséges. Senkire sem rakhatsz nagyobb terhet, mint amit hordani képes. Az aggódás viszont szétrágja a lelket.

Nem kell sírkamra vagy szellemjárta ház ahhoz, hogy az embert kísértse valami. Az elme útjai a valós helyeken túlra vezetnek.

A legnagyobb rémület, amely egy gyermek szívét marcangolhatja: az, hogy nem szeretik! A pokoltól sem fél úgy, mint attól, hogy visszalökik, elutasítják. Azt hiszem, nincs ember a világon, aki kisebb-nagyobb mértékben ne érezte volna a visszautasítás gyötrelmeit. A mellőzés haragot szül, és a harag valami bűnt a mellőzés megbosszulására, a bűn pedig bűntudattal jár.

Ha valaki azt mondja, hogy nem akar valamiről beszélni, akkor ezt rendszerint úgy kell érteni, hogy nem is tud egyébre gondolni.

Analízis. Valóban, a múlt század tudománya sikeresen szétszedte az embert. Jöhetne már valaki, aki megint összerakja.

Nem lehet egészségügyi következmények nélkül napról napra másnak mutatkozni, mint ahogy érzünk, fáradozni azért, amit nem szeretünk, örülni annak, ami bajt hoz ránk.

Érdemes megérteni más emberek elmeműködését, mert ez segít abban, hogy őket boldoggá tegyük - no meg abban is, hogy manipuláljuk a saját céljainkra.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak azt vegyük észre, amit megtanultunk látni, és figyelmen kívül hagyjuk azt, ami nem illik bele az előítéleteinkbe.

Amikor az agy a vizuális ingerek szinte teljes megszűnése folytán szokatlan helyzetbe kerül, úgy mutatja meg a maga természetes erejét, hogy saját eszközeivel - a fantázia, az emlékek és a kettő kombinációja révén - képeket teremt, és azokat kínálja megtekintésre.

Az introvertált emberek agya természettől fogva igen aktív, míg az extrovertáltaknak külső ingerekre van szükségük.

Az agy számára nem léteznek vonuló pöttyök, ezért azokból szárnyaló galambrajt csinál.

Milliók és milliók hiszik azt magukról, hogy szegénységre és kudarcra vannak "kárhoztatva" valamilyen megfoghatatlan erő hatásának következtében, amelyre – meggyőződésük szerint – nincsenek befolyással. Ők maguk "szerencsétlenségük" létrehozói, méghozzá azokon a negatív gondolati impulzusokon keresztül, amelyeket a tudatalattijuk "felvesz", és a nekik megfelelő ekvivalensekké változtat.