A félelemtől nem lehet megszabadulni, de nem is kell. Nem ismerek egyetlen olyan embert sem, aki ne félne - én is félek. Az azonban már baj, ha mindig elkerülöm az olyan helyzeteket, ahol esetleg félni kell, mert akkor nagyon leszűkítem az életteremet, és a saját félelmemnek a foglya leszek. Nem merek semmit sem csinálni, mert esetleg félni kell. A legtöbb esetben tehát nem az a baj, hogy félek, hanem az, hogy félek félni.

Ha egy ember dramatizál, dramatizálása mögött rendszerint feldolgozatlan, traumatikus események állnak, amelyek régebbről erednek, mint a tulajdonképpeni indíték.

Miért ne vélekedhetnék úgy, hogy a gondolkodás tudatos tapasztalata csupán kísérő jelensége az agyi szinten végbemenő számítási folyamatnak? Lehet, hogy szükségszerű kísérő jelenség. De amiképpen a fazékban forrásban lévő víz zubogó hangja elkerülhetetlen kísérője a hevítésnek (s e belátás híján azt mondhatnánk, hogy a zajtól fő meg a tojás), azonképpen a gondolat is lehet olyan szükségszerű kísérőjelensége az idegekben végbemenő neurális számítási folyamatnak, amely önmagában még nem szállítja a feladat megoldását.

Az intuíció gyakran nem más, mint az élek legömbölyítése, ügyes módszer, amelynek révén a kézzelfogható bizonyítékokat valami sokkal megfoghatatlanabb valamivel pótolják.

A pszichológiával nincs semmi baj, ha a pszichológusokra bízzák. Az a baj, hogy manapság mindenki amatőr pszichológus!

Észrevettem, hogy egy elsietett megállapítás belekergeti az embert egy bizonyos lelkiállapotba, ami talán nem is indult ilyen határozottnak. Az ember kimondja: "Várok valamit", s attól a pillanattól csakugyan vár valamit.

Többet tudunk arról, hogy mit nem tudunk, mint amit tudunk. Minél többet tudunk meg az agyról, annál bonyolultabbnak tűnik.

Értelemkeresésünk fő oka talán az a tudat, hogy egy nap majd meghalunk. Az agy nem élvezi, hogy napról napra, óráról órára, másodpercről másodpercre bizonyosabban közelít megszűnésének időpontjához. Egyes őslénykutatók ezt a tudatosságot tekintik az ember és állat közti határvonalnak.

Van úgy, hogy többet tanulunk azzal, hogy keressük egy kérdésre a választ, de nem találjuk, mint a válaszból magából.

A pszichológia törvényei (amelyeket jelenleg távolról sem ismerünk olyan mélységben, mint mondjuk a fizikai törvényeket) ugyanúgy nem következnek a DNS-ünk felépítéséből, mint ahogy a fizika törvényeiből sem. Az ember géntérképe nem tartalmazza a szerelem képletét, legfeljebb néhány olyan kémiai anyagét, amelyek jelenléte a szerelem szükséges feltétele lehet.

A fődolog: a puska. Puskát kapni kézbe. A puskás embernek aztán már egészen más a pszichológiája.

A tagadás önmagában nem mindig rossz védekezés, különösen nem az a nagyon kedvezőtlen prognózisokkal és statisztikákkal szemben.

Valami olyasmi... az idegesség, mint a szomjúság. Vagy, mintha fázik az ember, s nem tud sehol meleget találni. Vagy mint az álmatlanság. Vagy mint az éhség. Nem tudom. Néha napokra nem érzek semmit, mintha meglapulna valahol. Aztán, váratlanul, kitör.

Egy idegösszeomlásból felgyógyulni olyan, mint amikor eltörünk egy vázát, aztán összeragasztjuk. Abban a vázában már soha többé nem bízhatunk meg. Nem rakhatunk bele virágot, mert annak víz kell, az pedig föloldhatja a ragasztót.

Tulajdonképpen mi az őrültség? Biztosíthatom, hogy minél tovább tanulmányozzuk ezt a témát, annál nehezebb állást foglalnunk. Mindnyájunkban van bizonyos mértékű önimádás, és amikor ez odáig fajul, hogy azt gondoljuk, mi vagyunk Oroszország cárja, akkor bezárnak vagy megzaboláznak bennünket. Hosszú út vezet azonban odáig. És ugyan ki tudná pontosan megmondani, hol van az a pont, ahol meghúzhatjuk a határt, és bízvást kijelenthetjük: "Ezen az oldalon a józan ész uralkodik, a másik már a téboly birodalma." Ilyen ugyanis nem létezik.