A tagadás önmagában nem mindig rossz védekezés, különösen nem az a nagyon kedvezőtlen prognózisokkal és statisztikákkal szemben.

Mindaz, ami rombolja az életkedvet, csökkenti gyógyulási esélyeinket.

Az ember akkor adja meg magát, ha túl sokáig tart a szenvedés.

Ha az ember beteg és magatehetetlen, könnyen magányosnak érzi magát. Nem tud egyedül megfordulni az ágyban, nem tud egyedül kiülni a székre, nem tud telefonálni, nem tud válaszolni az e-mailjeire. Nem elég, hogy át kell élni ezt a nyomorúságot, még az ember méltóságát is kikezdi.

Minél betegebb az ember, annál magányosabbnak érzi magát, annál jobban szorong és annál kedvetlenebb. De minél többen veszik körül, minél több szállal kapcsolódik az élethez és mindahhoz, ami életkedvet önt belé, annál hamarabb fordul a kocka.

Nem kell mindenáron hőst játszani a kórházban. Én mint orvos hajlamos voltam inkább azt mondani: "Semmi gond, gyerünk, szúrjon csak meg!", miközben ugyanúgy szenvedtem, mint bárki más. El kellett érnem az ötvenes éveim küszöbét, hogy megértsem, jobb szerénynek lenni - és megúszni a szenvedést.

Válságos körülmények közt a levertség legjobb ellenszere, ha a cselekvésre összpontosítunk. És bár látnunk kell, hogy a helyzet érzelmileg nagyon nehéz, nem szabad elfelejtenünk, hogy a hajóban együtt leszünk a házastársunkkal, a hozzátartozóinkkal.

Nem kell művésznek lennünk ahhoz, hogy életünket kreatív folyamatként éljük meg.

Az élet nem egymástól független egyének meghatározott céljainak sorozata, hanem egy kapcsolatrendszer kifejeződése. Ez a hangyára, a zsiráfra meg a farkasra éppúgy érvényes, mint az emberre.

A betegséggel szemben alázatosnak kell lennünk. A betegség ellen nincs csodafegyver, a modern orvostudomány legkorszerűbb módszerei is tévútra vezethetnek. Súlyos hiba megfeledkezni a biológia meghatározó szerepéről.

Amikor feladjuk a küzdelmet a betegséggel szemben, egy utolsó csatát még meg kell vívnunk azért, hogy sikerüljön jól meghalnunk: el kell búcsúznunk azoktól, akiktől el szeretnénk búcsúzni, meg kell bocsátanunk azoknak, akik megérdemlik a megbocsátást, meg kell kapnunk a bocsánatot azoktól, akiktől bocsánatra van szükségünk. Üzeneteket kell hagynunk, el kell rendeznünk az ügyeinket. A békesség és az összetartozás érzésével kell távoznunk.

Nagyszerű kiváltság, ha valakinek megadatik a halálra való felkészülés lehetősége. A tévéhíradók a balesetekről és katasztrófákról szóló tudósításaikban minden este emlékeztetnek arra, hogy az erőszakos halál bármelyik pillanatban ott teremhet, egyszerűen lekaszálja áldozatát, megfosztva a hozzátartozókat a búcsúzás értékes pillanataitól.

Ha az ember békében él önmagával, és elfogadja élete véges mivoltát, akkor minden mozgósítható energiáját a vele született gyógyulási képesség szolgálatába tudja állítani.

Ha egyszer már voltunk kritikus helyzetben, és túléltük, többé nem görcsölünk be a veszélytől. "Megtanuljuk a bátorságot."

Az én receptem az optimizmustőkém megóvására az, hogy mindig arra koncentrálok, ami jó. Mindennap leltárt készítek azokról a dolgokról - akár kicsik, akár nagyok -, amelyek kellemesek voltak, örömet és boldogságot szereztek vagy csak elszórakoztattak, és hálát érzek értük.