Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.

A szerelem életünk nagy ajándéka. Abszolút ingyenes. Egyszerre csak itt van. Mint minden igazán nagy és lényegi dolog, történés az életünkben.

A másik szeretetét észre se vesszük, ha mi nem szeretjük őt. Mi az, amit tehetek egy kapcsolatért? Semmit. Elég csak lenni. Lenni olyannak, amilyen vagyok. Vállalni azt a csodát, aki vagyok. Mint a kis virág. Ragyogni, illatozni, áradni. És lesz, akinek megnyílik a szeme az én egyedi és megismételhetetlen csodámra. Csak az én szemem se legyen zárva.

Minden illúzió, ami a jövőre irányul, mert a jövő nem valóság. Ami van, az az itt és a most. A valós lelkesedés és a jelen pillanatának teljes megélése. A jövőre irányuló lelkesedés a jelen megélését teszi lehetetlenné. Röpködünk a "semmi ágán".

Én nem voltam, én nem leszek, én vagyok. A múlt jelenpillanatai már nincsenek: amit megtettem, nem tehetem meg nem tetté, amit pedig nem tettem meg, nem tehetem megtetté. Elmúlt.

Nem az a vesztes, aki önmagán túllépve nyitottá, védtelenné válik, és úgymond "visszaélnek a szeretetével", hanem az, aki a kiszolgáltatottság kockázatának fel nem vállalása zártságában, biztonságában a másik szeretetére várván nem ismeri fel, hogy a másik szeretetének befogadásához is elengedhetetlenül szükséges a védtelenséget vállaló nyitás.

Minden erőkifejtés, minden, a másikon való felülkerekedési szándék, minden erőszak eleve kudarcra van ítélve, ha a másik ember megszerzésére irányul. Sőt, eredménye a vártnak ellenkezője: a birtoklás közelsége helyett - az elérhetetlen távolság.

Féltett titkaink - bármi is legyen az - teljességvállalásunk hiányának szomorú sötétsége.

Képességeink ajándékok. Útjelzők - mutatják a mi egyedi és megismételhetetlen életutunk iránylehetőségeit. Tenni csak azzal tudunk, amink van. Hiányzó képesség nincs. Mindannyian mindent megkaptunk ahhoz, hogy maradéktalanul boldogok lehessünk.

Nem a javak - legyenek akár anyagiak vagy szellemiek - halmazának nagysága révén vagyunk gazdagok vagy szegények, hanem azáltal, hogy létünk legbensőbb zónájában rejlő önmagunkat adjuk-e vagy sem.

Elfogadni azt, ami van, ami megváltoztathatatlan, annyi, mint felismerni, hogy amit eddig korlátoknak tekintettem, nem azok, hanem ellenkezőleg, szabadságom megélésének egyedüli eszközei.

Döbbenetes, hogy annyi kudarc után még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg. Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a mienk, és keresünk tovább - kívül. Az út bennünk van.

A természet - valóság. Egyszerűen - van. Árad. Tanít. Tanít, hogy lenni, élni jó. És szép. Hogy lenni annyi, mint önmagamat ingyen, ajándékként adni. Egy kő, egy virág, egy fa, a naplemente, a Hold, a szellő mindennek és mindenkinek válogatás nélkül van, árasztja önmagát. Nem tud nem lenni, nem tudja nem adni magát, nem tud áradni. Mutatja az utat, a létezés egyetlen útját.

Létünk titkára döbbenünk rá, amikor felismerjük, hogy nem az erő tesz védetté, hanem az erőtlenség, a kiszolgáltatott gyengeség, amely nem emel gátat, hanem engedi áradni önmagamat.

Az Egész-ség nem más, mint a másik védelmi falak nélküli határtalan elfogadása és a magam határtalan odaadása, a teljes élet, egyszóval a: szeretet.