Meg kell-e várnunk, hogy elveszítsük rokonainkat ahhoz, hogy kifejezzük szeretetünket? Meg kell-e várni, amíg kórházba kerülünk, hogy örülni tudjunk egészségünknek? Meg kell-e várni, amíg magunkra maradunk, hogy értékeljük a társaságot? Ha nem vagyunk éberek, tudatunk feltöltődhet az összes rossz hírrel, és végül nem marad már hely a jók számára.

Rá kell találjunk újra az élet jelenlétére, örömére, ízére, még a legkegyetlenebb nehézségeken keresztül is, anélkül, hogy tagadnánk vagy elfojtanánk azokat. Se angyali, se ördögi dolgokra nincs szükség, csupán a lehető legtudatosabban kell megtapasztalnunk megtestesülésünket, próbálván kikerülni szokásos csapdáit. Ilyen csapda lehet például, amikor régi, rosszul vagy sehogy sem ápolt sebeink által kialakított működési szokásaink és elveink alapján élünk, illetve, amikor idealizálásba, ábrándozó spiritualitásba menekülünk.

Mindnyájan veszélyessé válunk, ha életerőnknek nincs lehetősége kifejeződni, ha rossz közérzetünket nincs lehetőségünk megosztani, és nincs, aki megértse. Az erőszak a visszafojtott élet bombája.

Mire jó az új konyha, ha egyedül eszünk benne vagy duzzogunk? Mire jó az új nappali, ha soha nincs időnk üldögélni benne? Mire jó az új autó, ha minden utazásnál veszekedünk benne, ráadásul nincs is már időnk utazgatni, erdőben sétálni vagy nyaralni?

Ha nem szereted, változtasd meg! Ha nem változtatod meg, szeresd!

A kényszert legalább jól ismerjük. Megszokott dolog - kényelmetlen, de otthonos. A szabadság? Ajjaj! A szabadság újdonság, és mi minden ismeretlentől félünk. Miután nemzedékeken keresztül azt tanították, hogy kötelességeink és szokásaink vannak, nehéz elfogadni, ha valaki választás révén akar cselekedni, vagy szívének ösztönzésére. Márpedig ez életbevágóan fontos volna!

Megfigyeltem, milyen nehezen ismerjük el saját felelősségünket, és milyen könnyen hárítjuk másokra vagy az eseményekre azért, ami velünk történik. Tudat alatt sokszor jobban szeretjük a jól ismert kalitkánkat és ülőrúdjait, mint a szabadságot, hogy kirepüljünk a nyitott ajtaján. Márpedig az ajtó nyitva van. Miért van ez így? Nem azért, mert jobban félünk a szabadságtól, mint a kényszertől?

Mindenki ismer olyanokat, akik mindenáron ragaszkodnak a maguk igazához, hogy az egész környezetükkel összevesszenek, mintsem, hogy vidáman elfogadják, hogy két opció is létezik.

Több örömet rejt a konfliktus megoldására tett kísérlet, mint amikor sikerül még jobban elmélyíteni azt. Nem mondom, hogy könnyű, de végrehajtható. Nem azt mondom, hogy mindig, csak azt, hogy érdemes megpróbálni!

Nem a másik tehet róla, hogy betelt a poharunk. Én vagyok a felelős, mert nem ürítettem rendszeresen.

Ha mi magunk nem értékeljük önmagunkat mértéktartóan, helyesen, nagy valószínűséggel egész életünkben másoktól várjuk majd a mértéktelen értékelést kétségbeesetten.

Mindnyájunknak megvan a választási lehetőségünk és hatalmunk a hétköznapok során, hozzájárulunk-e vagy sem a világossághoz, az átláthatósághoz, a békéhez.

Ha mi és a másik álarcot visel, az nem kapcsolat, hanem álarcosbál. Amennyiben ezt viccesnek találjuk, és jól szórakozunk a maszkokon és a játékokon, akkor örüljünk neki! A tapasztalat azonban sajnos azt mutatja, hogy ezek az álarcosbálok szomorúak és lehangolóak szoktak lenni. Nem egyesítenek, hanem szétválasztanak, nem késztetnek álmodozásra, hanem nem hagynak aludni.

Nem gondolom azt, hogy teljesen felszámolhatjuk a félelmet. Életünk részét képezi a bizalommal, a bánattal és az örömmel együtt. Ami felszabadít bennünket, az az, ha nem félünk többé félni.

Addig toleráljuk csak a másikat, amíg ugyanolyan, mint mi és amíg szeret bennünket. Éppen ezért inkább olyan emberekkel találkozunk, akik ugyanúgy gondolkodnak, beszélnek, öltözködnek, hisznek és imádkoznak, mint mi, és ugyanazokat a dolgokat teszik, mint mi... ez megnyugtató!