Amikor a fényképezés még különleges dolognak, egy-egy kép előhívása pedig viszonylag drága mulatságnak számított, mindenki önkéntelenül mosolygott a gép lencséje előtt. Mintha azt gondolták volna, így többet ér a felvétel.
Ahhoz, hogy lássunk valamit, előbb képesnek kell lennünk felismerni. Emlékezet nélkül csak nézünk, de nem látunk. Ilyenkor a világ nyomtalanul csusszan át az emberen.
Mi egy emlék? Olyasmi, mint egy álom. El lehet mesélni, de hogy valójában micsoda, hogy valami-e egyáltalán, arról fogalmunk sincs, azt senki sem tudja.
Erős a vágy, hogy az ember mindent magába szippantson, amire a szeretett nő ránézett, hogy semmit se felejtsen el, egyetlen momentumát sem ennek a világnak, amely egyszeriben az ő, a szeretett nő világa is lett, áttetsző, tiszta, kiismerhetetlen.
Az embernek sosem szabad visszatérnie a régi helyekre. Ezzel megsemmisíti azt a bizonyos heves lázat, emlékei magját, mint apa, aki a mama halála után ősz, öreg fejjel beszállt a kocsiba, és végigjárta a házakat, melyekben valaha együtt laktak. Némelyiket időközben lebontották, másokban idegen emberek éltek behúzott függönyök és az ablakpárkányon sorakozó varjúhájak mögött. Az emléktúra után az emlékei sokkal inkább tűntek koholmánynak, semmint ténynek.
A zene elképzelhetetlen tudás, szavakkal kifejezhetetlen; közvetlenül, a nyelv és a gondolatok segítsége nélkül áramlik az ember ujjaiból a hangszerbe.
Gyerekként gyakran történik ilyen az emberrel. Felébred reggel, és a szoba falai összevissza állnak. Gondolatban előbb el kell forgatnia a szobát, hogy minden úgy álljon, ahogy kell, csak azután kelhet fel, léphet ki az ajtón, vághat neki az újabb napnak.