Egy fényképezőgép nem tesz különbséget lényeges és lényegtelen, elő- és háttér között.

Bizonyos bútorok, amelyek mellett felnő az ember, valamiképpen fontossá válnak. Az ember valahogyan kötődik hozzájuk, maga sem tudja pontosan, miért.

Amikor a fényképezés még különleges dolognak, egy-egy kép előhívása pedig viszonylag drága mulatságnak számított, mindenki önkéntelenül mosolygott a gép lencséje előtt. Mintha azt gondolták volna, így többet ér a felvétel.

Ahhoz, hogy lássunk valamit, előbb képesnek kell lennünk felismerni. Emlékezet nélkül csak nézünk, de nem látunk. Ilyenkor a világ nyomtalanul csusszan át az emberen.

A tévé minden kocsmában olyan, mint a nap: meghatározza a vendégek tekintetének irányát, és azt is, miről beszélnek.

Előfordul, hogy az emlékek időlegesen elérhetetlenné válnak, akárcsak a szavak, de teljesen, ugye, nem tűnhetnek el, amíg él az ember.

Nincs szebb egy havasi tájnál. Amikor eltűnnek a természetből az ember nyomai, amikor mindent egyenletes, makulátlan fehér szőnyeg borít.

Az is megeshet, hogy minden tény kivétel.

Mi egy emlék? Olyasmi, mint egy álom. El lehet mesélni, de hogy valójában micsoda, hogy valami-e egyáltalán, arról fogalmunk sincs, azt senki sem tudja.

Erős a vágy, hogy az ember mindent magába szippantson, amire a szeretett nő ránézett, hogy semmit se felejtsen el, egyetlen momentumát sem ennek a világnak, amely egyszeriben az ő, a szeretett nő világa is lett, áttetsző, tiszta, kiismerhetetlen.

Az embernek sosem szabad visszatérnie a régi helyekre. Ezzel megsemmisíti azt a bizonyos heves lázat, emlékei magját, mint apa, aki a mama halála után ősz, öreg fejjel beszállt a kocsiba, és végigjárta a házakat, melyekben valaha együtt laktak. Némelyiket időközben lebontották, másokban idegen emberek éltek behúzott függönyök és az ablakpárkányon sorakozó varjúhájak mögött. Az emléktúra után az emlékei sokkal inkább tűntek koholmánynak, semmint ténynek.

Az emberi arc éppolyan, mint a tenger tükre. Folyamatosan változik az ezernyi ellentétes és láthatatlan felszín alatti áramlat hatására.

A zene elképzelhetetlen tudás, szavakkal kifejezhetetlen; közvetlenül, a nyelv és a gondolatok segítsége nélkül áramlik az ember ujjaiból a hangszerbe.

Gyerekként gyakran történik ilyen az emberrel. Felébred reggel, és a szoba falai összevissza állnak. Gondolatban előbb el kell forgatnia a szobát, hogy minden úgy álljon, ahogy kell, csak azután kelhet fel, léphet ki az ajtón, vághat neki az újabb napnak.

Az ember meg tudja csinálni, hogy egy ideig néz, de nem lát.