Önmagában állami támogatással és magánkezdeményezéssel semmi sincs elintézve ott, ahol elsőrendűen emberi téren kellene törődésnek lennie.

Értő kíséretre van szükség a művészet szférájában.

Végső soron a személyiségben már eleve megvan a tragikus vég csírája.

Mélységesen közönséges és komisz gesztus, ha valaki a saját veresége beismeréseképpen feldönti a királyát. Olyan ez, mintha utólag az egész játékot tönkretenné. És csúnya az a hang, amelyet akkor hallani, amikor a feldöntött király a táblának ütődik. Ettől minden sakkozó szívébe szúrás hasít.

Az igazság arca félelmetes, megpillantása pedig halálos, akár a medúzafőé. Annak azonban, aki véletlen folytán - avagy állandó keresés révén - megtalálta hozzá az utat, végig kell azon mennie, akkor is, ha számára nem lesz többé nyugalom és vigasz, és ha ezért senki sem mond neki köszönetet.

A tudatlanság nem szégyen, a többség szemében éppen hogy boldog állapot. És valóban, e világon ez az egyetlen lehetséges boldogság. Ne vesd el könnyelműen!

A világ, mondom én, kagyló, amely könyörtelenül összezáródik.

Az, amit Földünk voltaképpeni arculatának tekintünk, a mezők és az erdők, a tavak és a tengerek, a kertek, szántók, pusztaságok és termékeny síkságok, mindez nem egyéb, mint tetszetős, ám vékony köpeny egy szilárd mag körül. Ha eltávolítanák ezt a vékony köpenyt, planétánk úgy festene, mint egy szürke-fehér golyó.

Azt mondják, az ember nem élhet remény nélkül. Nos, nem is él, hanem meghal.

Az olvasás elfeledteti velem, valójában miért is olvasok, már csak merő vágyakozás vagyok, elepedek az után a pompázatosság és totális eredetiség után, amelyet itt oldalról oldalra fölfedezek.

Minek olvasok, miért olvasom el újra például ezt a könyvet is, amikor pedig tudom, hogy már igen hamar halvány emlékem sem marad róla? És egyáltalán, mire jó még bármit is tenni, ha minden semmivé foszlik? Minek élni, ha mindenképpen meghalunk?

Az olvasás talán inkább impregnáló aktus, amelynek során a tudat ugyan alaposan átitatódik, de olyan észrevétlen-ozmotikus módon, hogy a folyamatot magát nem észleljük.

A tévé kiirtja a házi zenét, rontja a szemet, szétzilálja a családok életét, és egyáltalán, a teljes elhülyüléshez vezet.

A sóhajban jószerén ott van már valami megkönnyebbülés is.

Ez volt a legszebb temetés, melyet kis településünk valaha is látott, s még évtizedek múltán is nosztalgikus emlék lesz, emlegetik... Micsoda kár, hogy én ebből semmit se élhetek át, én járok a legrosszabbul, a fenébe is! Hiszen halott leszek. Ez az egy biztos! Mint a halál. Hogy a saját temetésemen halottnak kell lennem.