El nem tudom képzelni, milyen lehet férfinak lenni. Férfinak lenni ijesztő, a társadalmi elvárások nagyobbak és félelmetesebbek, teljesíteni kell. Én bármikor megengedhetem magamnak, bár csak ritkán szoktam, hogy visszabújjak amögé az imázs mögé, hogy istenem, én egy esendő nő vagyok.

Nagy a világ, annyi hely van, miért lenne muszáj ugyanott leélni az életünket, ahol végül is, véletlenül, megszülettünk?

Néha bizony jólesne föladni a meccset. Itt hagyni ezt az egész létet, úgy, ahogy van. Csakhogy az csúnya. Stílustalan, illetlen, ízetlen, ízléstelen. Felségsértő az élettel szemben.

Mindig akad hely újabb fákat, bokrokat ültetni. Ez majdnem olyan, mint elhatározni, hogy gyereket hozunk a világra? Erős túlzás, de azért nem lehetetlen észrevenni a párhuzamot. Én döntök a sorsa felől, én határozom el, hogy ő létezzen-e, vagy sem. Tehát eleve teremtő hatalmam van fölötte. És aztán majd gondoskodnom kell róla.

A valóságot mi is alakítjuk. Amikor kedvesen szólítok meg egy eladót vagy egy ügyintézőt, több az esélyem, hogy visszamosolyog, vagy legalább nem utál látványosan. Ámbár vannak emberek, akik képtelenek mosolyogni. Látom én, meg is élem a morózus hangulatot, kelletlen modort a mindennapi életünkben, de tudom nem csak azt látni. Valamifajta szépség sok mindenben van.

A függőség rabság, lefogja az ember karját, láncra veri a lábát, beköti a szemét. Akkor jön a harc a szabadságért: és a szabadság ezúttal a megszabadulás a függés kötelékeitől.

Az élet nem csak társadalmi szereplés, magánszereplés is. Magánügy. Magánélet.

Az élet olyan hihetetlenül gazdag és sokféle, miért csak egyetlenegy jusson belőle?

A család tényleg remek dolog, meleg, erőt adó és derűs, és az is jó benne, hogy nincs állandóan, folyamatosan jelen. Szerintem ezzel mindenki így van, csak sokan nem merik bevallani.

Ha belegondolok, hogy akár az egész életemet leélhettem volna így, főzés-mosás-mosogatás, gyereknevelés, gyümölcsszedés, lekvárfőzés, és sok más efféle, gyakorlatilag folyamatosan a család rendelkezésére állva. Teljes tiszteletem azoké, akik ezt élethossziglan bírják. Ha bírják.

Még magamat is alig bírom ki, akkor hogyan tudnék elviselni valaki mást?

Temetés. Kellenek a szertartások, ezek az utolsó összejövetelek, még hozzátartozik barátunk életéhez, hogy eltemetjük, ő már csak poraiban van jelen, már nem tud róla, már nem érdekli, hogy mi történik romlandó testével, hányan és hogyan búcsúzunk tőle, ki miben vonja le helyette élete összefoglaló tanulságát. Barátok, pályatársak, tanítványok búcsúbeszédei, alkalom találkozásokra. Olyanokkal is, akikkel már nem járunk össze, pedig lehetne, csak megváltoztak az életkörülmények, és olyanokkal is, akiket kerülünk hajdani félreértés vagy mai világnézeti különbség miatt. De ilyenkor, temetésen összetalálkozva, béke száll a lelkünkre. És zavart félmosolyokat küldünk egymás felé.

Aki másba beleesik, magának ás vermet.

Megesik, hogy közösen átélt dolgokról drámaian másra, akár az ellenkezőjére emlékezünk. Múltértékelésünk olyannyira eltérő lehet, ahogy a magyarok egyik és másik fele nézi a múltat; nem is közös az a múlt, mert annyira más. Pedig mégiscsak közös. De soha nem fogunk megegyezni a milyenségében.

Hogy is van ez, hogy az ember ugyanazt a személyt mennyei aurákkal körülvéve látja, hónapokon, akár éveken át, aztán egyszer csak, hirtelen vagy lassan, lehull a lepel, ott van az igazság pőrén, csupaszon, és nem értjük, hogy mitől voltunk oda.