Voltam szállásod
biztos menedéked most
hűlt helyed vagyok.

Indulnál, de még nem engedlek haza.
Majd csak akkor, ha már annyira fáradt leszek,
hogy a távozásod után rögtön elalszom,
és nem marad időm gondolkodni.

Információs áradatban élünk, mindenki beszél, és senki sem hallgatja meg a másikat.

Sok olyan dolog van, amelyek nélkül hosszan elvan az ember, és észre sem veszi, hogy tulajdonképpen már hiányoznak neki.

Mióta nem jársz ide,
elég nagy a rendetlenség a szobámban.
Most végre lehet káosz, úgysem látod,
nekem meg jó így is.
Csak ébredéskor a szanaszét heverő ruhákról,
könyvekről és poharakról ne az jutna eszembe,
hogy miattad pakoltam össze mindig.
Viszont ha rendet raknék, úgy olyan lenne,
mint azok a napok. Mintha várnálak.

Boltíves fejed, hogy szoborrá fagyott,
nem lett felbomló, riasztó halott, -
finoman szövődött rá a glória,
a földöntúli ős harmónia.
Görög arcéled, - két csukott szemed
megszépülve élte már az örök életet.
Azóta így látlak, úgy állsz már elém,
sugárban, mint régen, életünk delén...
Most tudom csak - hogy elvesztettelek:
Úr Isten! mennyire, mennyire szerettelek...

Előfordul, hogy a hiányból érzünk rá valamire. Az űrből, amit maga után hagy.

Szállnék most újra! Magasra, előre
életem nyarából, mint a madár,
még egyszer, vissza, csak egy kis időre,
ahol gyerekkorom tavasza vár.

Mi ez a nyugtalan
remegés vágy utánad?
Mindennap nélküled
ébredni csupa bánat.

Nem az internettel van a gond, nem az alkohollal, nem a munkamániával, hanem az érzelmi felvilágosultsággal kapcsolatos tudatlansággal.

Te ország, mely oly szívesen fogadtál,
büszke folyó, szőlő dombok között -
alig léptem az ajtó küszöbét át,
köszönésem, mint búcsúszó nyögött.
Mit ér a szemnek a szépség amit lát
mikor a lelket koldulás gyötör?
Oly hideg, az idegen napsugár;
otthon, otthon szeretnék lenni már!

Jaj hogy elhullnak szirmaim mire hazaérsz
útra kellene kelnem azt hiszem
legalább elindulni feléd mint ahogy a nap teszi
reggel felkel keleten azonban sohasem ér oda hozzád
ehelyett itthon ülök várlak a sötét konyhában
és üres előttem az asztal
mert úgy tűntél el mint forró leves fölül a gőz.

Hiányzott a feleségem. A hiányát könnyebb volt elviselni a temetőben, ahol mindig is halott volt, mint az összes olyan helyen, ahol élt.

A legnagyobb birodalom sem ér egy fabatkát sem, ha nincs kire hagyni.

Ajtónk előtt a friss mohaszőnyeg
távozó lábad nyomát belepte.
Oly vastag, el sem tudom söpörni.