Amíg együtt voltunk, csak annyinak
tűntél, akár a szervezetbe fecskendezett
legyengített vírus, alaposan kitanult
az immunrendszerem. Nem gondoltam
volna, hogy majd hiányod, mint
jelenléted mutációja, mégis leterít.

Bennem édes hárfahangra
már csak mélabú fogan...
Mért a dal, ha úgyse hallja
az, ki rég oly messze van?

Szakítottunk; mégis tovább
Trónolsz, itt, a szívem felett:
Emléked folyton át- meg át-
Cikázza az életemet.

Mióta elment, alszik a testem, de izzás van a bőröm alatt, fájdalmas tűz, és ezt senki, de senki nem hatástalaníthatja többé.

Nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj.

Mit mondhattam volna? Hogy
egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?

Úgy kellene már a jókedv,
egy kis nevetés, mert az élet szép,
s nem temetés!

Rossz nélküled, vagy más
megfogalmazásban, csak veled jó.

Szörnyű egyedül lenni, amikor ketten voltunk.

Ha hívsz, nem mondom azt neked, hogy mindennap egy kicsit belehalok a hiányodba. Nem mondom, mennyire várom már, hogy lássalak. Nem mondom, hogy bárcsak már itt lennél. Sőt azt sem, hogy minden áldott este a könnyeimmel küszködöm, mert olyan ez, mintha egy darabot téptek volna ki belőlem.

Ne volna ez a kérdezz-felelek,
Most is, ahogy a buszra várok.
Beszélget veled valaki bennem,
mikor én hallgatni kívánok.

Emlékszem az első csókra veled,
Átöleltél, lehunytad szemed,
A miénk volt az egész világ,
De azt se tudom, hogy hol vagy már.

Egy újabb nap nélküled,
a reményt táplálva, arra várva,
hátha holnap máshogy lesz.
Semmi nem jó nélküled,
itt ragadtam a magányban, megjátszva,
hogy minden rendben lesz.

Arra gondoltam, milyen boldog voltam, hogy olyan érzésben volt részem néhány hétig, amihez fogható sem ezelőtt, sem ezután nem juthat nekem soha. Minél többet gondolkoztam, annál sötétebbnek láttam mindent.

Amikor reggel felébredek és amikor este lefekszem, a világ omlik rám attól, hogy máshol vagy.