Személyiségünket tapasztalataink fűszerezik, az enyémbe pedig alig egy csipetnyit szórt az élet.

Azért vagy, mert nem tudlak elfelejteni. A szememben őrizlek, füleimben őrizlek, minden hűséges és makacs érzékemben.

A legsajgóbb, leggyötrelmesebb kérdés annak a szívnek a kérdése, aki tudni szeretné: "hol érezhetném otthon magam?"

A hiányérzet olyan, mint egy üres váza, ami lezuhant az asztalról, s darabokra tört. Már nem lehet összerakni, csak arra lehet gondolni, hogy milyen volt épen, vagy milyen lehetne, ha ép volna.

Tudom hogy vége, de az emléked él,
az illatod tőlem messze viszi a szél!
Ez a lélek még mindig remél,
hiányzol, itt az utolsó levél!

Hát fontos volt nekem
A szemed, szád, az arcod, alakod?
Mi volt nekem?

Nem találom Istent sem Térben, sem Időben.

Ha egy csoda folytán találkoznék az életemben egy igazi férfival, azonnal föladnám az egyedüllétemet.

Te mindent megtettél, de... egyvalamit mégsem. Egyetlen régi vágyamat nem tudtad, vagy nem akartad teljesíteni. Sosem mondtad őszintén azt, hogy szeretsz engem. Te azt hiszed, igen, de nem, nem és nem! Nem elég hangosan! Nem elég erővel. Nem elég őszintén... úgy, hogy az én beteg lelkem gyógyuljon általa. Nem mondtad nekem, Apa. Nem mondtad... és félek attól, hogy talán már sosem fogod... beszélgetünk, de igazán mégsem. Pedig nagy szükségem lenne, lett volna rád.

Mindennapi örömöm voltál, és mégis eltűntél az idő
vadonjában. Szétfoszlottál a semmiben. Már nem tudom,
hogyan és miért.
Jelenj meg újra, teljes valóságodban. És bocsáss meg
mindent. Nélküled a semmi vár reám. Az vár reám, hogy
mint elanyátlanodott lélek éljek ebben a kietlen világban.

Nem számít, miről beszéltetek utoljára. Csak az, hogy mit mondtatok egymásnak hónapokon keresztül.

Miért nincs más rajtad kivül
szememben ebből a világból,
mely elsötétül és kihül?

Hírt sem hallok már felőled,
Erdős, völgyes szép hazám!
Most, hogy távol vagyok tőled,
Most szeretlek igazán.
Azt a völgyet, azt a bércet
Soha nem feledhetem,
S kél szivemben vágyó érzet:
Hogy zokogjak kebleden!

Feszül a csend, ma is hazakísért,
ül az ágyamon.
Lebben a függöny, játszik a fény
a vállamon.
Ide csak állni jár az idő, vagy meg sem
érkezik.
Ó hogy várlak, csak várlak,
miért nem vagy itt?

A hiánytól a szív csak még jobban reménykedik.